2015. szeptember 12., szombat

Time Of The Season - Töttös Kata és Kaci Simon kiállítása



A Rondella Galériában jelenleg Töttös Kata és Kaci Simon festőművész kiállítása látható, Time Of The Season címmel. 

Töttös Kata és Kaci Simon merőben más stílusirányzatot képvisel festészetében, mégis jól megférnek együtt a Rondella Galéria falai között. Érdekes és izgalmas a kiállítás, a két különböző látásmód váltakozása a képeken, szinte megdöbbenti a nézőket. A kiállítást 2015. szeptember 4-én a szentendrei művészeti élet ismert alkotója, Wahorn András nyitotta meg.


Töttös Kata hyperrealista képei minden apró részletet bemutatnak, a nézők egészen közelről szemlélik a részletgazdag, színes alkotásokat. Néha az az érzése támad a látogatónak, hogy egy gyönyörűen megkomponált fotót lát, majd rájön, hogy a képek a valóságtól elrugaszkodott kompozíciókat mutatnak be. A síkábrázolás és a térbeliség keveredik az alkotásokon, különleges, megdöbbentő párosításban jelenik meg. Kata alkotásainak fő témája a 21. század kreálta, tökéletesnek kikiáltott nőideál. A szép nőalakok mellé azonban bizarr tárgyak kerülnek, amelyek fokozzák a képek hatását, csakúgy, mint az élénk, vibráló színek alkalmazása.  Azonban ezek a képek akármennyire a médiák által sugallt tökéletességet mutatják be, mélyen elgondolkodtatóak, mivel azokat többszörös erővel, túlzásokkal,  szokatlan tárgyi mellékletekkel közlik a befogadók felé. Ez az erő az, amelyek Töttös Kata képeit ennyire sikeressé teszik.



Kaci Simon képeiről a nyugalom árad, visszafogott színei az időtlenségben lebegnek. Impresszív stílusa, a fény és árnyék játéka, nagy ecsetvonásokkal feltett alakjai, távolról szemlélve fejtik ki hatásukat.  A képek szokatlan kivágásai miatt úgy érezhetjük, hogy a képekről lemaradt valami. Az alkotások sejtetik a művészi ötleteket, a néző szinte mögé tudja képzelni azt, amit nem láthat. Nőalakjai finomak, arcuk merengő, mégis mindegyik a klasszikus beállítástól eltérő dologgal van elfoglalva. 


Kaci Simon monumentális virágkompozíciója foglalja el a Rondella egy hatalmas falát. Az alkotás egyszerre modern, egyszerre beleolvad a középkori kőfalak közé. Nem érzékeljük az időt, csak a hangulatot, az impressziót.


A Time Of The Season című kiállítás hétfő kivételével naponta, 11 és 16 óra között látogatható, 2015. Szeptember 20-ig.

Mécses Éva Hilda, művészettörténész (MNM Rondella Galéria)




2015. augusztus 3., hétfő

Eifert János: Hármasképek/Triptichons


Eifert János kiállítása a Rondella Galériában

Eifert János fotóművész kiállítása nyílt meg 2015. július 24-én, a Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeumának Rondella Galériájában, Hármasképek/Triptichons címmel.

A kiállítás nagyon sikeresnek tekinthető, sokan keresik fel a galériát, hogy megnézzék Eifert János fotóit. Sok külföldi látogató fordul meg Esztergomban, akik közül rengetegen érdeklődnek a kiállított munkák iránt. Eifert János munkássága során nemzetközi elismertségre tett szert, számos országban állította ki fotóit, ezért kiállításait nagy érdeklődés övezi. Nem csak a bemutatásra került anyag érdekes, már a kiállítás megnyitója is nagyon izgalmasra sikerült, mivel a galériában áramszünet volt, így egy spontán ötlet nyomán minden vendég leakasztott egy képet a falról és kivitte a vár udvarára. Az inspiráló történelmi környezet igazán hangulatossá tette a megnyitót, különleges hátteret adva az önmagukban is lenyűgöző fotóknak. Ebben a környezetben igazán tudnak érvényesülni Eifert János alkotásai, melyekben a természet, az emberi test ábrázolása és a mozdulatok harmóniái sűrűsödnek egységes egésszé. Eifert János kiállítása 2015. augusztus 16-ig tekinthető meg az esztergomi Rondella Galériában, hétfő kivételével minden nap, 11:00 és 16:00 óra között.

A művész megfogalmazása szerint az érzelem, a gondolat és a képzelet hármasára épülő képek együtteséből építkezik ez a kiállítás. Az emberi érzelmek, gondolatok és a képzelet szövevénye maga az élet, ami túlmutat a valóságon, de az emberekben benne él. A képek magát az embert tárják a nézők elé, erős érzelmeket keltve a szemlélőben, színekkel, formákkal, egyéni képkivágásokkal. A címből is kiderül, a kiállításon látható alkotások triptichonok, vagyis három képből állnak, melyek valamilyen módon összefüggésbe hozhatók egymással. A hármas tagolás segíti a nézőt elmélyülni abban, amit a képeken lát, különféle nézőpontból megvilágítva ugyanazt a gondolatot. Néhány képet az erős színhatás tesz sokkolóvá, máshol a modellek különleges pozíciói szegezik a látogatók tekintetét a képre. Nehéz elsétálni ezek mellett az alkotások mellett úgy, hogy ne állnánk meg percekre, befogadni a képek mondanivalóját, szemlélni a különleges formákat, a színeket és mozdulatokat. A modellek szinte beszélnek hozzánk a képekről, mozdulataikon, arckifejezéseiken keresztül. Nem is csoda, mivel Eifert János ezeknek a mozdulatoknak a mestere, táncművészeti ismeretei megjelennek fotóin is. Az ember nem csak szavakban kommunikál, a testbeszéd többet árul el a szavaknál, a szemlélő ugyanúgy megpróbálja őket értelmezni, ahogyan egészében a képet is. Nagyon izgalmas végigjárni a kiállítást, elidőzni a képek előtt, hiszen igazi élményt nyújtanak, kalandozást a képzelet világában ...

Mécses Éva Hilda, művészettörténész (MNM Rondella Galéria)










Az Érdi Művésztelep Kiállítása


2015. június 26-án nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeumának Rondella Galériájában az Érdi Művésztelep kiállítása. A tárlatot Kéri Mihály, a művésztelep vezetője nyitotta meg.

A kiállító művészek:
Aknay János
Büki Attila
Csetneki József
Eöry Emil
feLugossy László
Fritz Rautner
Győrffy Sándor
Hudák Mariann
Kalocsay Enikő
Karsch Manfred
Kéri Mihály
Kovács Johanna
Puha Ferenc
Sipos Barbara
Sipos Marica
Sz. Varga Ágnes
Wrobel Péter

Az Érdi Művésztelepen nincsenek kitűzött témák, sem adott technikák, stílusok vagy egyéb művészeti besorolása az alkotóknak. Az egyedüli, amit megkövetelnek a művészektől, az a minőség, amit mindenkinek a saját metodikájában kell produkálnia, mondta el Kéri Mihály. Ennek ellenére, a kiállítás egységes képet mutatott a Rondella Galériában.









2015. május 18., hétfő

"Gaál József 55" Pneuma Persona

(Pneuma Persona)

A bevezetőt Kovács Péter, papírrestaurátor tartotta.
A megnyitón a művész saját írását Ducsai Péter olvasta fel:

 "Tétován kezdd el, mert a bizonytalanságban találhatsz rá arra, amit most sem tudsz 

megfogalmazni. Most, mikor befejezettnek mondod azt, amit sohasem tudsz befejezni, és a 

befejezhetetlenség szépségében kapaszkodva bizonygatod, hogy ezt akartad. Akartad azt, amit 

a céltalan keresés közben találtál. Persze semmi sem céltalan, mert milyen szűk kereteken 

belül ténferegsz, csak a formákból akarsz egy arcot kihámozni. 

Kihámozni – milyen jól hangzik így, mintha lenne egy mag legbelül, amit biztosan tudsz, 

vagy legalábbis hiszel benne. Azért pakolsz egymásra ennyi egymást elfedő, kioltó réteget, 

hogy beburkold a magot, hogy a tisztaság egyöntetűségét elrejtsd.



Az esetlegességek halmozásával, a homály fátylával óvod azt, amit csak sejtesz, de ez a sejtés 

csak vágyakozás. A szétfoszló perszónák, a gesztikuláló maszkok csak a pillanat fintorai. A 

személyiségeknek tűnő formák szerepek, de már más, mint a megtanult séma, más, mint a 

hétköznapi álarc.

 A létszerepekről próbálsz beszélni, mikor önmagad akarod megtéveszteni, hamis perszóna 

héjakkal burkolód a pőreséged. Képzelt perszónáid okoznak sebeket, s mint Philoktétész, a 

külvilágtól rejtve, barlangi remeteként őrzöd beforratlanul. 

A látás által kívülre helyezed a belső képeket, de valójában ezek csak érzületek. A kívül 

létrejött kép már önálló, érzékeled a távolságot, ha valamit létrehozol és leválik rólad. A látás 

egyszerre elhagyás, elkülönülés önmagadtól, és újabb rátalálás.

Látásról beszélsz, letagadva a megérzések láncolatából kihámozott lényt, aki létrejötte után 

idegenként akar kapcsolatot teremteni, aki magára akarja vonni a tekintetet. Mindehhez kell, 

hogy távolodjon és közeledjen saját terében, abban a mozdulatlan mozgásban, a mélység 

nélküli távolságban. Mélység nélküli mélység mindez, mert bezárja a tekintetet önmagában, a 

nyílások kürtőjébe. 

Mit kezdhetsz a megtévesztő látszattal? Tehetetlenül szemléled teremtményedet idegenként. 

Nem valós alak mása, de tekintete, amit a szem gödrében csak érezhetsz, az csak a benned 

létrejött akarat, a látást megidéző akarat, ami káprázatként élteti azt a tekintetet. Megdermedt 

tekintet, saját tekintetünk a sötétség tükrében, ami valójában szakadék. 

Derengve, emlékezni fogsz arra a pillanatra, mikor kisgyermekként tükröződő arcmásod 

kezdted nézegetni. Esti órákban a széles padkára könyökölve a jégvirágos ablakot kapargatva 

bontottad ki az arcod. Arcvariánsokat alakítottál minden pillanatban. Végül csak az arcod 

maradt a maga pőreségében, mögötte az éjszaka – szurok feketével.

De nem a csillogó bitumen, mikor hasogatva csodáltad fényét, hanem a porral lepett felszíne, 

a fényt beszívó tompaságával. Ami lehangolóan málló, de áthatolhatatlan tömör, de nyúlós 

massza. Egyedül maradtál az arcoddal, és hosszasan, idegenül kezdted nézni. Szemedben 

fagyottan megjelent az a titok, amit örökké kell hordoznod, önmagad érthetetlensége a 

szorongató végtelenséggel, mindent elnyelő feketeséggel. 

Az arcok derengő fényben foszló hússá válnak, egy villanás alatt élesen kimetszenéd 

ecsetvonásaiddal. Azt érzed, a koponya csontüregei kitüremkednek az arcból, a villanás után 

nem merülnek el a mindent elnyelő sötétségben. A szemüreg csontkürtőjében már szinte nem 

is érzékeled a tekintetet. A szájüreg hasadékának görbületei már nem ajkak, hanem a bomló 

íny fodrai. Nem az élőt idézed meg, de a holtat sem, valóban a köztes lét világában vagy. A 

felismeréstől sokszor kétségbe esel, ilyenkor a sötétlő térben a táncoló ecsetnyomok a lágy 

hullámzás helyett szinte ideges és megtévedt rángássá válnak. A mély árkokat, amiket épp 

feloldottál, az illesztéseket, a rusztikus gödröket, amiket összeolvasztottál, most durva 

gesztussal szétzilálod. 

Éppen hogy megszülettél ebbe a zűrzavarba, és több mint negyven évig nem tudtad, hogy 

nem létezik az a forma, ami nyugtalanságodat lecsillapítaná. Azt sem tudtad, hogy nincs régi 

és új forma, és a zűrzavar sem rajtad kívül létezik. Önmagadon túl nem találsz semmit, 

mindened az, ami csak Rád vár legbelül. Egy pillanatba zsugorított megszámlálhatatlan 

impulzus. Egybegyúrt érzések bezáródó pörgése, elhiszed, hogy ez a gömb a letisztult 

univerzumod lesz. Mindez nem jelenti azt, hogy önnemzőként csak belső világod gyermekeit 

nevelgeted. 

Tudomásul kell venned, hogy nincs formája a művészetnek, ez nem jelenti azt, hogy nem 

táplálkozhatsz, csak annyit, hogy nincs kerékvágás. Egész életed ekörül a művészetnek 

nevezett valami körül telt, pedig tudod, hogy mindenki csak körülírhatatlan valamire 

használja, és azt hiszi, hogy általa birtokolhatja a megfogalmazhatatlan valamit. Kiváltságot, 

hogy beléphet egy szférába, hogy ráébredhet egy újabb világba. Pedig csak egyre mélyebbre 

ássa magát, egyre jobban befészkeli magát egy formulába. Éppen most, hogy megszülettél, 

észre sem vetted, hogy aggastyán vagy a nem tudás végtelenbe mutató bölcsességével. 

Összetevője inkább a semmi, inkább a zűrzavar. 

Ahogy Samuel Beckett mondta hatvanegy körül, valahogy így: olyan formát kell találnod, 

ami a kaotikusból táplálkozik, olyan formát, ami maga az összevisszaság. Olyat, ami eleve 

kudarc, teszem hozzá, mert most az új formák egymást kioltó káoszában csak azt 

bizonygatják, hogy minden logikus, hogy minden megfejthető. A kaotikusból eredő 

termékeny szorongás csak egzisztencialista mítosz, az érzéseket mégsem lehet az öröklétnek 

tartósítani, mintha az érzések is csak lelki divathullámok termékei lennének. A modernizmus 

óta mindenki zuhanást regisztrál a glóbuszon. Már a Föld magmájának közepén fortyogunk 

mi, negatív utópiát prófétálók. 

Mint Henri Michaux (ejtsd: ánri misó) Tahavi alteregója: aggastyánként születve a semmibe 

tartasz. A semmibe, mint mindenki. Beckett elfogadta a káoszt, mert valószínű, hogy 

kezdettől tudta, hogy az emberi lét sajátja."





2015. április 13., hétfő

ŐRY ANNAMÁRIA: FÁK

 Horváth Roland; Őry Annamária; Fák című kiállításának megnyitószövege. / 2015.03.15./


Énekelni kellene, hogy tudjak, de még akkor sem biztos tudnék olyan szépen, meleg jó érzésekkel dalolni, mint Őry Annamária képei. Ligeteket meséket, énekeket dalol nékünk a fákról és a szépségről, oly mesésen hogy az nem hogy tündéri, de keleti mesékbe illő. Ezért meg sem kísérelek énekelni, legfeljebb majd csak a végén.

Kitudja miért választott engem Őry Annamária, kiállításának megnyitására. Engem a fatönkökből hasított darabont. Megsúgták neki tán a fák!  Ki tudta akkor miért? Mert én akkor nem. Biztosan erősebb, nem látható okkal rendelkeztem ennek céljára. Azután, amikor kiderült, hogy elháríthatatlan e rám bízott feladat, furcsa dolgok történtek. Valami erő visszarepített a múltamba, gyermekorom édes otthonába, és elém tárta a megfellebbezhetetlen okokat, és miérteket, aztán pedig mindennap regélt nekem az élet egyet a fák, és fás szárúak csodájáról, és arról is miképpen gyökereznek meg az emberben bármely vidékről jött is, otthona emlékeként a fák, mint bölcsőjének fedhetetlen és felejthetetlen múzsái.

Ifjúkoromban mindennél erősebb élmények voltak számomra az égbe kapaszkodók, különösen a jegenyék, ez égbe nyúló hasító létesítmények. Az igazi derűs pillanatokat, és megrázó hajnalokat is velük éltem át. Hajnaltájban sokszor kiszaladtam az égig nyúló jegenyék közé, mint egy mákonyos Gulácsy festménybe vegyülve, velük ünnepelni e csodálatos égi eseményt, és közöttük futkározva ért a reggel és az iskolakezdés. Különösen nagy derűs pillanatokat éltem meg akkor, amikor enyhén ligetes nyárfaerdőkben jártam, ezek között volt fehér, szürke, és fekete nyár is, és bizony közel esett az ősi dunai ártér is. Valahogy mindig akkor váltam önmagammá, és éreztem együtt a mindenekkel, de főleg apai nagyapámmal és az őseimmel. Nagyapámnak egy ilyen ligetes, méhekkel tarkított erdeje volt, és bizony az is csak később derült ki, hogy gyermekkorom e derűs kertjét nagyapám maga ültette, és ebben az elvarázsolt kertben lélegezhettem és élhettem meg a kiskorúság természettel együtt való boldogságos létét. A birkák kolompjainak hangját, a méhek dongását, a sás finom nyári suhogását, Mari nénje rozsdás kerékpárjának kotyogását, a feneke alatti rugók recsegését, a dallamot és azt a transzt, a nyugalom ritmusának ezerféle ölelését.

De aztán távozott ez a világ, a területet újra mérték, vékony szalagban maradt meg csak az ősinek mondott erdő, és a Kendereskert utca melletti kerekárok boldogságos fákkal tűzdelt mezejét felszántották, és sorfákkal ültették teli. Nyoma nem maradt a régi létnek, sem a kacsaitatónak. Árkádiám fénylő ligetei messze tovatűntek, hosszan az emlékeim mezejére.

A Mesterem egy napon fennhangon szólott! ; Sok mindent értek, de hogy az embereknek a fák legyenek az ellenségei? Ezt valahogy nem nagyon! – és végignéztem akkor éveken keresztül, hogy a lélektől megnyomorított emberek kivágnak minden jelentősebb égbe kiáltó fát az utakon útféleken, minden nagyságot, mert emlékezni félnek a magasságokra, és a hajdan volt mélységekre is, és kihajigálják a múló időnek a gyümölcsfákat az útszélén is, amit egykor volt vándoroknak, legényeknek és leányzóknak szántak az út pora enyhítésére és árnyék gyanánt.





2.


A nagypapám, az egész életét fák között töltötte, úgymint a fák ültetésétől, nemzésétől, a fák feldolgozásán át, mivel faiparos volt, hordókészítő kádár. No szóval ez az ember egyszer álmot látott és elmesélte unokáinak;

 A jó múltkorijában azt álmodtam, hogy egy hatalmas égnek növő fa vagyok. A fejemmel kiláttam a törzsből, de lábaimat nem tudtam mozgatni. A kezeim ágakban végződtek, és bizony nem nagyon hittem a szememnek. Gondoltam megpróbálom megmozgatni a kezeimet, és mikor jobb kezemet sikerült megmozdítanom, megmozdult a jobboldali nagy mellettem növő ág, és így történt a baloldalival is. - Aztán nevetett és azt mondotta csintalanul mosolyogva - Ha majd meghalok, és egyszer az árokparton egy fa megkoppintja hátulról a fejeteket, az én leszek. Évekkel később távozott, és a fák koppingatnak.

Lionardo egy szép napon, a hétköznapok megszokott időpontjában, ott állott a község buszmegállójában és a sárga Volán-buszra várakozott. Mint korábban megint a szemét magához vonzotta az a különös látvány ott srégen balra az út túloldalán. Kocka házak álltak ott, pontosabban három, az út felé enyhén elforgatott kocka épületek. A középső épület közepén, ami az épület gerincét adta, a lépcsőház szögletesen fölfelé kanyargó lépcsői és az őt takaró üvegablakok húzódtak. Erre a gerincre nőtt az épület elé egy jó magas nyírfa, s ebben a pillanatban is úgy hatott, ahogy Lionardo nézegette, hogy nem igazán lehetet megállapítani, hogy a fa az épületben nő, azt repeszti szét ég felé hatolásával vagy előtte. A kép hozzá szólt, persze mindenki láthatta volna, de mindenki éppen mással foglalkozott. Lionardo viszont ezt a fát az épülettel oly csodálatosnak tartotta, ahogy szemlélte, hogy kezdte elhagyni belső eresztékeit, és ebben a szerkesztett mindent négyszögesre építő rendbe bele nőtt alulról, a föld felől, egyenesen az épületen keresztül az égnek egy élő égimádó organizmus, egy szerves gerinc, ágaival szétkuszálva a látott rendet.
Mint odaadó hittel megtermékenyített test. – gondolta és érezte Lionardo, és oly katartikus élmény kerítette magába, ahogy minduntalan nézte.
A testet öltött ige. - Gondolta tovább, avagy a valóban megvalósított létezés. Szétterpesztett kezeivel az égnek, és ujjongva mondta a világnak e kép; Íme, itt vagyok, és teljes vagyok. Én vagyok a kiáradás és a természetes lét! Kelj ki bennem emberiség! Te rendbe zárt, rendbe sulykolt, örök magok, magtárak és házak várandós birodalma. A feloldást és a megoldást látta. Minden bűn és felvett aggály, és önrombolás feloldását, és a természet vakító ordítását, e szép tavaszi napon.
A Sárga volánbusz megérkezett, és a fém pénzeit vékony blokkra váltotta a sofőrnél, helyet foglalt és északnak utazott a nagyvárosba Lionardo, és útja egy darabon fák között telt míg megszaporodtak az épületek és ő eltűnt a betonrengetegben.

3.

A vízbe dobott kő!

A megterített asztal!

A fentről leengedett létra!

Az ég felé emelt kezek!

A fák az eget imádják, mi pedig a fák égimádását!

Élő szobrok, a természetbe szervesen beleágyazottan. Üzenet a léleknek, üzenet a testnek.

Mikor a fákon először eleszmélkedtem, egy szép tavaszi naplementés délutánon, egyértelművé vált számomra a teremtés és teremtettség megcáfolhatatlan létezése. Nincs nihil, hanem minden felülről leereszkedő szervezett egység. A világ tökéletes modellje a világ. Tautológia és önismétlés, és mantra, és a varázslat megkezdődik.

A világ el lett varázsolva, ezért igazak a népmesék, és bennük az elvarázsoltak, de nem derül ki belőlük, hogy mindenki önön saját magát varázsolja el, és nem egyszeriben, hanem folyamatosan. Onnantól hogy otthon felébredünk és az első jól ismert gondolatunkkal találkozunk és megerősítjük őt létében, mert ő a mi létünk, és mi az ő léte vagyunk. Varázsolunk.

Mantra.

Őry Annamária fává akarja varázsolni magát!
Ismétli, ismétli, és ismétli. Mindegy milyen hibákkal indul, kitartó és az ismétlés erejével egyre közelebb kerül a célhoz, és egyre mélyebben sikerül magát elvarázsolnia, és egyúttal minket is, amint ezen a világon szemünket tartjuk.

*„Az értelem első reakciója, hogy minél gyorsabban ismételje, amit az érzékenység elébe festett, megcsendített, elveszített, a semmiből rögtönzött”- írta valaha Paul Valéry egyik füzetében, majd így folytatta;  „ Miközben megpróbálja megérteni, megismétli, és lassan-lassan azért érti meg, mert megismételte és újra mondta”

Varázsló a lelkem.

Egy földre dobott médium, mint ami minden valamire való művésznek lennie kell.

Megérzések, megsejtések, észrevételek, érzések, álmok, víziók. 



4.

Egy régi könyvben íródott egyszer; Isten az embereknek ajándék képen adta (teremtette) a fákat és a virágokat. Ősképnek, a lélek, a szellem megerősítésének, igének, és boldog társnak.

A természettel a lélekkel és szellemmel együtt élő ember valódi ősképe a fa, és a virág.

Az összeköttetés gyémántja.

Ég felé nyíló ablak.



Őry Marcsi, bámulatos képességekkel tudja kiválasztani témáit. Univerzális ősképeket választ, magokat, szívmagokat, rózsákat, fákat. Hasadó magok, hozzájuk képest óriásira nagyítva, és képről képre ismételve bontja, ássa elő az ábrázolt kép üzenetét

A mag felhasad, szívvé válik, majd mécsessé, akaratosan mutatva a képet, hogy nézd, és nézd és lásd, és előkerül időben hosszan kibontva az üzenet, a rejtély. A teremtés rejtélye, az ember rejtélye, hogy nincsen más, mint ami frissen üdén és izzón felszakad odabentről, a szívből úgy mint a magból, a rügy, az érzés, az érintettség, az örökkévalóság, és minden más csak toldás. Ahogy Weöres Sándorunk írta és mondotta és rótta fel vagy bele az életbe, a teremtésbe igéjét; „Egyetlen ismeret van a többi csak toldás; Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

*Lehetsz fa, hisz nem teremtett a teremtettség téged sem másra, Minő pirinyó a fák levegőben reppenő örökösei, és az emberből kipattanó mag sem kevesebb, önmagát reinkarnálódó test, egy organikus program, és az ősök árnyával ölén, mert csak úgy, nevethetnél tisztán, ha az lennél, mint a fák. Így meg bizony munkálkodhatsz tavasz árján, és az ősz veteményesein, míg szelíden benned az aranyló fény nem kelt ki minden  fényt. (rügy és fűzfamagot)


Az ugyancsak képzőművész anyuka Illényi Tamara Zámbori Dórival.
Cseh András és barátai zenélnek
Bevezetőt Gép Katalin mondott, középen Őry Annamária, a kép jobb oldalán régi barátja Horváth Roland, akinek tavaly ugyancsak volt egyáni kiállítása nálunk, megnyitószövege feljebb olvasható.
Őry Annamária: Diófa, 300x240 cm, olaj, fa, 2014.