(Pneuma Persona)
A bevezetőt Kovács Péter, papírrestaurátor tartotta.
A megnyitón a művész saját írását Ducsai Péter olvasta fel:
"Tétován kezdd el, mert a bizonytalanságban találhatsz rá arra, amit most sem tudsz
megfogalmazni. Most, mikor befejezettnek mondod azt, amit sohasem tudsz befejezni, és a
befejezhetetlenség szépségében kapaszkodva bizonygatod, hogy ezt akartad. Akartad azt, amit
a céltalan keresés közben találtál. Persze semmi sem céltalan, mert milyen szűk kereteken
belül ténferegsz, csak a formákból akarsz egy arcot kihámozni.
Kihámozni – milyen jól hangzik így, mintha lenne egy mag legbelül, amit biztosan tudsz,
vagy legalábbis hiszel benne. Azért pakolsz egymásra ennyi egymást elfedő, kioltó réteget,
hogy beburkold a magot, hogy a tisztaság egyöntetűségét elrejtsd.
Az esetlegességek halmozásával, a homály fátylával óvod azt, amit csak sejtesz, de ez a sejtés
csak vágyakozás. A szétfoszló perszónák, a gesztikuláló maszkok csak a pillanat fintorai. A
személyiségeknek tűnő formák szerepek, de már más, mint a megtanult séma, más, mint a
hétköznapi álarc.
A létszerepekről próbálsz beszélni, mikor önmagad akarod megtéveszteni, hamis perszóna
héjakkal burkolód a pőreséged. Képzelt perszónáid okoznak sebeket, s mint Philoktétész, a
külvilágtól rejtve, barlangi remeteként őrzöd beforratlanul.
A látás által kívülre helyezed a belső képeket, de valójában ezek csak érzületek. A kívül
létrejött kép már önálló, érzékeled a távolságot, ha valamit létrehozol és leválik rólad. A látás
egyszerre elhagyás, elkülönülés önmagadtól, és újabb rátalálás.
Látásról beszélsz, letagadva a megérzések láncolatából kihámozott lényt, aki létrejötte után
idegenként akar kapcsolatot teremteni, aki magára akarja vonni a tekintetet. Mindehhez kell,
hogy távolodjon és közeledjen saját terében, abban a mozdulatlan mozgásban, a mélység
nélküli távolságban. Mélység nélküli mélység mindez, mert bezárja a tekintetet önmagában, a
nyílások kürtőjébe.
Mit kezdhetsz a megtévesztő látszattal? Tehetetlenül szemléled teremtményedet idegenként.
Nem valós alak mása, de tekintete, amit a szem gödrében csak érezhetsz, az csak a benned
létrejött akarat, a látást megidéző akarat, ami káprázatként élteti azt a tekintetet. Megdermedt
tekintet, saját tekintetünk a sötétség tükrében, ami valójában szakadék.
Derengve, emlékezni fogsz arra a pillanatra, mikor kisgyermekként tükröződő arcmásod
kezdted nézegetni. Esti órákban a széles padkára könyökölve a jégvirágos ablakot kapargatva
bontottad ki az arcod. Arcvariánsokat alakítottál minden pillanatban. Végül csak az arcod
maradt a maga pőreségében, mögötte az éjszaka – szurok feketével.
De nem a csillogó bitumen, mikor hasogatva csodáltad fényét, hanem a porral lepett felszíne,
a fényt beszívó tompaságával. Ami lehangolóan málló, de áthatolhatatlan tömör, de nyúlós
massza. Egyedül maradtál az arcoddal, és hosszasan, idegenül kezdted nézni. Szemedben
fagyottan megjelent az a titok, amit örökké kell hordoznod, önmagad érthetetlensége a
szorongató végtelenséggel, mindent elnyelő feketeséggel.
Az arcok derengő fényben foszló hússá válnak, egy villanás alatt élesen kimetszenéd
ecsetvonásaiddal. Azt érzed, a koponya csontüregei kitüremkednek az arcból, a villanás után
nem merülnek el a mindent elnyelő sötétségben. A szemüreg csontkürtőjében már szinte nem
is érzékeled a tekintetet. A szájüreg hasadékának görbületei már nem ajkak, hanem a bomló
íny fodrai. Nem az élőt idézed meg, de a holtat sem, valóban a köztes lét világában vagy. A
felismeréstől sokszor kétségbe esel, ilyenkor a sötétlő térben a táncoló ecsetnyomok a lágy
hullámzás helyett szinte ideges és megtévedt rángássá válnak. A mély árkokat, amiket épp
feloldottál, az illesztéseket, a rusztikus gödröket, amiket összeolvasztottál, most durva
gesztussal szétzilálod.
Éppen hogy megszülettél ebbe a zűrzavarba, és több mint negyven évig nem tudtad, hogy
nem létezik az a forma, ami nyugtalanságodat lecsillapítaná. Azt sem tudtad, hogy nincs régi
és új forma, és a zűrzavar sem rajtad kívül létezik. Önmagadon túl nem találsz semmit,
mindened az, ami csak Rád vár legbelül. Egy pillanatba zsugorított megszámlálhatatlan
impulzus. Egybegyúrt érzések bezáródó pörgése, elhiszed, hogy ez a gömb a letisztult
univerzumod lesz. Mindez nem jelenti azt, hogy önnemzőként csak belső világod gyermekeit
nevelgeted.
Tudomásul kell venned, hogy nincs formája a művészetnek, ez nem jelenti azt, hogy nem
táplálkozhatsz, csak annyit, hogy nincs kerékvágás. Egész életed ekörül a művészetnek
nevezett valami körül telt, pedig tudod, hogy mindenki csak körülírhatatlan valamire
használja, és azt hiszi, hogy általa birtokolhatja a megfogalmazhatatlan valamit. Kiváltságot,
hogy beléphet egy szférába, hogy ráébredhet egy újabb világba. Pedig csak egyre mélyebbre
ássa magát, egyre jobban befészkeli magát egy formulába. Éppen most, hogy megszülettél,
észre sem vetted, hogy aggastyán vagy a nem tudás végtelenbe mutató bölcsességével.
Összetevője inkább a semmi, inkább a zűrzavar.
Ahogy Samuel Beckett mondta hatvanegy körül, valahogy így: olyan formát kell találnod,
ami a kaotikusból táplálkozik, olyan formát, ami maga az összevisszaság. Olyat, ami eleve
kudarc, teszem hozzá, mert most az új formák egymást kioltó káoszában csak azt
bizonygatják, hogy minden logikus, hogy minden megfejthető. A kaotikusból eredő
termékeny szorongás csak egzisztencialista mítosz, az érzéseket mégsem lehet az öröklétnek
tartósítani, mintha az érzések is csak lelki divathullámok termékei lennének. A modernizmus
óta mindenki zuhanást regisztrál a glóbuszon. Már a Föld magmájának közepén fortyogunk
mi, negatív utópiát prófétálók.
Mint Henri Michaux (ejtsd: ánri misó) Tahavi alteregója: aggastyánként születve a semmibe
tartasz. A semmibe, mint mindenki. Beckett elfogadta a káoszt, mert valószínű, hogy
kezdettől tudta, hogy az emberi lét sajátja."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése