"Gaál József 55" Pneuma Persona

(Pneuma Persona)

A bevezetőt Kovács Péter, papírrestaurátor tartotta.

A megnyitón a művész saját írását Ducsai Péter olvasta fel:

 "Tétován kezdd el, mert a bizonytalanságban találhatsz rá arra, amit most sem tudsz 

megfogalmazni. Most, mikor befejezettnek mondod azt, amit sohasem tudsz befejezni, és a 

befejezhetetlenség szépségében kapaszkodva bizonygatod, hogy ezt akartad. Akartad azt, amit 

a céltalan keresés közben találtál. Persze semmi sem céltalan, mert milyen szűk kereteken 

belül ténferegsz, csak a formákból akarsz egy arcot kihámozni. 

Kihámozni – milyen jól hangzik így, mintha lenne egy mag legbelül, amit biztosan tudsz, 

vagy legalábbis hiszel benne. Azért pakolsz egymásra ennyi egymást elfedő, kioltó réteget, 

hogy beburkold a magot, hogy a tisztaság egyöntetűségét elrejtsd.

Az esetlegességek halmozásával, a homály fátylával óvod azt, amit csak sejtesz, de ez a sejtés 

csak vágyakozás. A szétfoszló perszónák, a gesztikuláló maszkok csak a pillanat fintorai. A 

személyiségeknek tűnő formák szerepek, de már más, mint a megtanult séma, más, mint a 

hétköznapi álarc.

 A létszerepekről próbálsz beszélni, mikor önmagad akarod megtéveszteni, hamis perszóna 

héjakkal burkolód a pőreséged. Képzelt perszónáid okoznak sebeket, s mint Philoktétész, a 

külvilágtól rejtve, barlangi remeteként őrzöd beforratlanul. 

A látás által kívülre helyezed a belső képeket, de valójában ezek csak érzületek. A kívül 

létrejött kép már önálló, érzékeled a távolságot, ha valamit létrehozol és leválik rólad. A látás 

egyszerre elhagyás, elkülönülés önmagadtól, és újabb rátalálás.

Látásról beszélsz, letagadva a megérzések láncolatából kihámozott lényt, aki létrejötte után 

idegenként akar kapcsolatot teremteni, aki magára akarja vonni a tekintetet. Mindehhez kell, 

hogy távolodjon és közeledjen saját terében, abban a mozdulatlan mozgásban, a mélység 

nélküli távolságban. Mélység nélküli mélység mindez, mert bezárja a tekintetet önmagában, a 

nyílások kürtőjébe. 

Mit kezdhetsz a megtévesztő látszattal? Tehetetlenül szemléled teremtményedet idegenként. 

Nem valós alak mása, de tekintete, amit a szem gödrében csak érezhetsz, az csak a benned 

létrejött akarat, a látást megidéző akarat, ami káprázatként élteti azt a tekintetet. Megdermedt 

tekintet, saját tekintetünk a sötétség tükrében, ami valójában szakadék. 

Derengve, emlékezni fogsz arra a pillanatra, mikor kisgyermekként tükröződő arcmásod 

kezdted nézegetni. Esti órákban a széles padkára könyökölve a jégvirágos ablakot kapargatva 

bontottad ki az arcod. Arcvariánsokat alakítottál minden pillanatban. Végül csak az arcod 

maradt a maga pőreségében, mögötte az éjszaka – szurok feketével.

De nem a csillogó bitumen, mikor hasogatva csodáltad fényét, hanem a porral lepett felszíne, 

a fényt beszívó tompaságával. Ami lehangolóan málló, de áthatolhatatlan tömör, de nyúlós 

massza. Egyedül maradtál az arcoddal, és hosszasan, idegenül kezdted nézni. Szemedben 

fagyottan megjelent az a titok, amit örökké kell hordoznod, önmagad érthetetlensége a 

szorongató végtelenséggel, mindent elnyelő feketeséggel. 

Az arcok derengő fényben foszló hússá válnak, egy villanás alatt élesen kimetszenéd 

ecsetvonásaiddal. Azt érzed, a koponya csontüregei kitüremkednek az arcból, a villanás után 

nem merülnek el a mindent elnyelő sötétségben. A szemüreg csontkürtőjében már szinte nem 

is érzékeled a tekintetet. A szájüreg hasadékának görbületei már nem ajkak, hanem a bomló 

íny fodrai. Nem az élőt idézed meg, de a holtat sem, valóban a köztes lét világában vagy. A 

felismeréstől sokszor kétségbe esel, ilyenkor a sötétlő térben a táncoló ecsetnyomok a lágy 

hullámzás helyett szinte ideges és megtévedt rángássá válnak. A mély árkokat, amiket épp 

feloldottál, az illesztéseket, a rusztikus gödröket, amiket összeolvasztottál, most durva 

gesztussal szétzilálod. 

Éppen hogy megszülettél ebbe a zűrzavarba, és több mint negyven évig nem tudtad, hogy 

nem létezik az a forma, ami nyugtalanságodat lecsillapítaná. Azt sem tudtad, hogy nincs régi 

és új forma, és a zűrzavar sem rajtad kívül létezik. Önmagadon túl nem találsz semmit, 

mindened az, ami csak Rád vár legbelül. Egy pillanatba zsugorított megszámlálhatatlan 

impulzus. Egybegyúrt érzések bezáródó pörgése, elhiszed, hogy ez a gömb a letisztult 

univerzumod lesz. Mindez nem jelenti azt, hogy önnemzőként csak belső világod gyermekeit 

nevelgeted. 

Tudomásul kell venned, hogy nincs formája a művészetnek, ez nem jelenti azt, hogy nem 

táplálkozhatsz, csak annyit, hogy nincs kerékvágás. Egész életed ekörül a művészetnek 

nevezett valami körül telt, pedig tudod, hogy mindenki csak körülírhatatlan valamire 

használja, és azt hiszi, hogy általa birtokolhatja a megfogalmazhatatlan valamit. Kiváltságot, 

hogy beléphet egy szférába, hogy ráébredhet egy újabb világba. Pedig csak egyre mélyebbre 

ássa magát, egyre jobban befészkeli magát egy formulába. Éppen most, hogy megszülettél, 

észre sem vetted, hogy aggastyán vagy a nem tudás végtelenbe mutató bölcsességével. 

Összetevője inkább a semmi, inkább a zűrzavar. 

Ahogy Samuel Beckett mondta hatvanegy körül, valahogy így: olyan formát kell találnod, 

ami a kaotikusból táplálkozik, olyan formát, ami maga az összevisszaság. Olyat, ami eleve 

kudarc, teszem hozzá, mert most az új formák egymást kioltó káoszában csak azt 

bizonygatják, hogy minden logikus, hogy minden megfejthető. A kaotikusból eredő 

termékeny szorongás csak egzisztencialista mítosz, az érzéseket mégsem lehet az öröklétnek 

tartósítani, mintha az érzések is csak lelki divathullámok termékei lennének. A modernizmus 

óta mindenki zuhanást regisztrál a glóbuszon. Már a Föld magmájának közepén fortyogunk 

mi, negatív utópiát prófétálók. 

Mint Henri Michaux (ejtsd: ánri misó) Tahavi alteregója: aggastyánként születve a semmibe 

tartasz. A semmibe, mint mindenki. Beckett elfogadta a káoszt, mert valószínű, hogy 

kezdettől tudta, hogy az emberi lét sajátja."

ŐRY ANNAMÁRIA: FÁK

 Horváth Roland; Őry Annamária; Fák című kiállításának megnyitószövege. / 2015.03.15./

Énekelni kellene, hogy tudjak, de még akkor sem biztos tudnék olyan szépen, meleg jó érzésekkel dalolni, mint Őry Annamária képei. Ligeteket meséket, énekeket dalol nékünk a fákról és a szépségről, oly mesésen hogy az nem hogy tündéri, de keleti mesékbe illő. Ezért meg sem kísérelek énekelni, legfeljebb majd csak a végén.

Kitudja miért választott engem Őry Annamária, kiállításának megnyitására. Engem a fatönkökből hasított darabont. Megsúgták neki tán a fák!  Ki tudta akkor miért? Mert én akkor nem. Biztosan erősebb, nem látható okkal rendelkeztem ennek céljára. Azután, amikor kiderült, hogy elháríthatatlan e rám bízott feladat, furcsa dolgok történtek. Valami erő visszarepített a múltamba, gyermekorom édes otthonába, és elém tárta a megfellebbezhetetlen okokat, és miérteket, aztán pedig mindennap regélt nekem az élet egyet a fák, és fás szárúak csodájáról, és arról is miképpen gyökereznek meg az emberben bármely vidékről jött is, otthona emlékeként a fák, mint bölcsőjének fedhetetlen és felejthetetlen múzsái.

Ifjúkoromban mindennél erősebb élmények voltak számomra az égbe kapaszkodók, különösen a jegenyék, ez égbe nyúló hasító létesítmények. Az igazi derűs pillanatokat, és megrázó hajnalokat is velük éltem át. Hajnaltájban sokszor kiszaladtam az égig nyúló jegenyék közé, mint egy mákonyos Gulácsy festménybe vegyülve, velük ünnepelni e csodálatos égi eseményt, és közöttük futkározva ért a reggel és az iskolakezdés. Különösen nagy derűs pillanatokat éltem meg akkor, amikor enyhén ligetes nyárfaerdőkben jártam, ezek között volt fehér, szürke, és fekete nyár is, és bizony közel esett az ősi dunai ártér is. Valahogy mindig akkor váltam önmagammá, és éreztem együtt a mindenekkel, de főleg apai nagyapámmal és az őseimmel. Nagyapámnak egy ilyen ligetes, méhekkel tarkított erdeje volt, és bizony az is csak később derült ki, hogy gyermekkorom e derűs kertjét nagyapám maga ültette, és ebben az elvarázsolt kertben lélegezhettem és élhettem meg a kiskorúság természettel együtt való boldogságos létét. A birkák kolompjainak hangját, a méhek dongását, a sás finom nyári suhogását, Mari nénje rozsdás kerékpárjának kotyogását, a feneke alatti rugók recsegését, a dallamot és azt a transzt, a nyugalom ritmusának ezerféle ölelését.

De aztán távozott ez a világ, a területet újra mérték, vékony szalagban maradt meg csak az ősinek mondott erdő, és a Kendereskert utca melletti kerekárok boldogságos fákkal tűzdelt mezejét felszántották, és sorfákkal ültették teli. Nyoma nem maradt a régi létnek, sem a kacsaitatónak. Árkádiám fénylő ligetei messze tovatűntek, hosszan az emlékeim mezejére.

A Mesterem egy napon fennhangon szólott! ; Sok mindent értek, de hogy az embereknek a fák legyenek az ellenségei? Ezt valahogy nem nagyon! – és végignéztem akkor éveken keresztül, hogy a lélektől megnyomorított emberek kivágnak minden jelentősebb égbe kiáltó fát az utakon útféleken, minden nagyságot, mert emlékezni félnek a magasságokra, és a hajdan volt mélységekre is, és kihajigálják a múló időnek a gyümölcsfákat az útszélén is, amit egykor volt vándoroknak, legényeknek és leányzóknak szántak az út pora enyhítésére és árnyék gyanánt.

2.

A nagypapám, az egész életét fák között töltötte, úgymint a fák ültetésétől, nemzésétől, a fák feldolgozásán át, mivel faiparos volt, hordókészítő kádár. No szóval ez az ember egyszer álmot látott és elmesélte unokáinak;

 A jó múltkorijában azt álmodtam, hogy egy hatalmas égnek növő fa vagyok. A fejemmel kiláttam a törzsből, de lábaimat nem tudtam mozgatni. A kezeim ágakban végződtek, és bizony nem nagyon hittem a szememnek. Gondoltam megpróbálom megmozgatni a kezeimet, és mikor jobb kezemet sikerült megmozdítanom, megmozdult a jobboldali nagy mellettem növő ág, és így történt a baloldalival is. - Aztán nevetett és azt mondotta csintalanul mosolyogva - Ha majd meghalok, és egyszer az árokparton egy fa megkoppintja hátulról a fejeteket, az én leszek. Évekkel később távozott, és a fák koppingatnak.

Lionardo egy szép napon, a hétköznapok megszokott időpontjában, ott állott a község buszmegállójában és a sárga Volán-buszra várakozott. Mint korábban megint a szemét magához vonzotta az a különös látvány ott srégen balra az út túloldalán. Kocka házak álltak ott, pontosabban három, az út felé enyhén elforgatott kocka épületek. A középső épület közepén, ami az épület gerincét adta, a lépcsőház szögletesen fölfelé kanyargó lépcsői és az őt takaró üvegablakok húzódtak. Erre a gerincre nőtt az épület elé egy jó magas nyírfa, s ebben a pillanatban is úgy hatott, ahogy Lionardo nézegette, hogy nem igazán lehetet megállapítani, hogy a fa az épületben nő, azt repeszti szét ég felé hatolásával vagy előtte. A kép hozzá szólt, persze mindenki láthatta volna, de mindenki éppen mással foglalkozott. Lionardo viszont ezt a fát az épülettel oly csodálatosnak tartotta, ahogy szemlélte, hogy kezdte elhagyni belső eresztékeit, és ebben a szerkesztett mindent négyszögesre építő rendbe bele nőtt alulról, a föld felől, egyenesen az épületen keresztül az égnek egy élő égimádó organizmus, egy szerves gerinc, ágaival szétkuszálva a látott rendet.

Mint odaadó hittel megtermékenyített test. – gondolta és érezte Lionardo, és oly katartikus élmény kerítette magába, ahogy minduntalan nézte.

A testet öltött ige. - Gondolta tovább, avagy a valóban megvalósított létezés. Szétterpesztett kezeivel az égnek, és ujjongva mondta a világnak e kép; Íme, itt vagyok, és teljes vagyok. Én vagyok a kiáradás és a természetes lét! Kelj ki bennem emberiség! Te rendbe zárt, rendbe sulykolt, örök magok, magtárak és házak várandós birodalma. A feloldást és a megoldást látta. Minden bűn és felvett aggály, és önrombolás feloldását, és a természet vakító ordítását, e szép tavaszi napon.

A Sárga volánbusz megérkezett, és a fém pénzeit vékony blokkra váltotta a sofőrnél, helyet foglalt és északnak utazott a nagyvárosba Lionardo, és útja egy darabon fák között telt míg megszaporodtak az épületek és ő eltűnt a betonrengetegben.

3.

A vízbe dobott kő!

A megterített asztal!

A fentről leengedett létra!

Az ég felé emelt kezek!

A fák az eget imádják, mi pedig a fák égimádását!

Élő szobrok, a természetbe szervesen beleágyazottan. Üzenet a léleknek, üzenet a testnek.

Mikor a fákon először eleszmélkedtem, egy szép tavaszi naplementés délutánon, egyértelművé vált számomra a teremtés és teremtettség megcáfolhatatlan létezése. Nincs nihil, hanem minden felülről leereszkedő szervezett egység. A világ tökéletes modellje a világ. Tautológia és önismétlés, és mantra, és a varázslat megkezdődik.

A világ el lett varázsolva, ezért igazak a népmesék, és bennük az elvarázsoltak, de nem derül ki belőlük, hogy mindenki önön saját magát varázsolja el, és nem egyszeriben, hanem folyamatosan. Onnantól hogy otthon felébredünk és az első jól ismert gondolatunkkal találkozunk és megerősítjük őt létében, mert ő a mi létünk, és mi az ő léte vagyunk. Varázsolunk.

Mantra.

Őry Annamária fává akarja varázsolni magát!

Ismétli, ismétli, és ismétli. Mindegy milyen hibákkal indul, kitartó és az ismétlés erejével egyre közelebb kerül a célhoz, és egyre mélyebben sikerül magát elvarázsolnia, és egyúttal minket is, amint ezen a világon szemünket tartjuk.

*„Az értelem első reakciója, hogy minél gyorsabban ismételje, amit az érzékenység elébe festett, megcsendített, elveszített, a semmiből rögtönzött”- írta valaha Paul Valéry egyik füzetében, majd így folytatta;  „ Miközben megpróbálja megérteni, megismétli, és lassan-lassan azért érti meg, mert megismételte és újra mondta”

Varázsló a lelkem.

Egy földre dobott médium, mint ami minden valamire való művésznek lennie kell.

Megérzések, megsejtések, észrevételek, érzések, álmok, víziók. 

4.

Egy régi könyvben íródott egyszer; Isten az embereknek ajándék képen adta (teremtette) a fákat és a virágokat. Ősképnek, a lélek, a szellem megerősítésének, igének, és boldog társnak.

A természettel a lélekkel és szellemmel együtt élő ember valódi ősképe a fa, és a virág.

Az összeköttetés gyémántja.

Ég felé nyíló ablak.

Őry Marcsi, bámulatos képességekkel tudja kiválasztani témáit. Univerzális ősképeket választ, magokat, szívmagokat, rózsákat, fákat. Hasadó magok, hozzájuk képest óriásira nagyítva, és képről képre ismételve bontja, ássa elő az ábrázolt kép üzenetét

A mag felhasad, szívvé válik, majd mécsessé, akaratosan mutatva a képet, hogy nézd, és nézd és lásd, és előkerül időben hosszan kibontva az üzenet, a rejtély. A teremtés rejtélye, az ember rejtélye, hogy nincsen más, mint ami frissen üdén és izzón felszakad odabentről, a szívből úgy mint a magból, a rügy, az érzés, az érintettség, az örökkévalóság, és minden más csak toldás. Ahogy Weöres Sándorunk írta és mondotta és rótta fel vagy bele az életbe, a teremtésbe igéjét; „Egyetlen ismeret van a többi csak toldás; Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

*Lehetsz fa, hisz nem teremtett a teremtettség téged sem másra, Minő pirinyó a fák levegőben reppenő örökösei, és az emberből kipattanó mag sem kevesebb, önmagát reinkarnálódó test, egy organikus program, és az ősök árnyával ölén, mert csak úgy, nevethetnél tisztán, ha az lennél, mint a fák. Így meg bizony munkálkodhatsz tavasz árján, és az ősz veteményesein, míg szelíden benned az aranyló fény nem kelt ki minden  fényt. (rügy és fűzfamagot)

Az ugyancsak képzőművész anyuka Illényi Tamara Zámbori Dórival.

Cseh András és barátai zenélnek

Bevezetőt Gép Katalin mondott, középen Őry Annamária, a kép jobb oldalán régi barátja Horváth Roland, akinek tavaly ugyancsak volt egyáni kiállítása nálunk, megnyitószövege feljebb olvasható.

Őry Annamária: Diófa, 300x240 cm, olaj, fa, 2014.

III. Művészet Esztergomért kiállítás és vásár

2014. december 5-én nyílt az Eurohíd Alapítvány és a Kaleidoszkóp Ház által szervezett Művészet Esztergomért – III. Adventi Kiállítás és Vásár, a Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeumának Rondella Galériájában. A kiállítást dr. Péter Csaba nyitotta meg. Közreműködött a Slamballet együttes.

A kiállításon értékesítésre kerültek képzőművészeti alkotások, illetve felállításra került több design-asztal is, melyen kortárs iparművészek munkái voltak bemutatva. Az eladásból befolyt összeg 10%-át az esztergomi Montágh Imre Óvoda, Általános Iskola és Speciális Szakiskola alapítványa számára ajánlottuk fel, melyet az iskola udvarán található játszótér felújítására használnak majd.
Kiállítók voltak:
Andráskó Péter és Bence, Boros Mátyás, Chilf Mari, Énzsöly Kinga, Ferencz Dániel, Ferenczi Gábor, Gábriel Ajna, Gazdag Ágnes, Gép Zsuzsi, Hangya Bálint, Horváth Roland, Kanász Nikolett, Kelemen Dénes lehel, Kisföldi Ervin, Kroó Anita, Majorosi Hajnalka, Őry Annamária, Pinczés József, Piars Thomas, Kaci Simon, Simon Edina, Staudt Ágnes, Szabó-Cseke Mózes, Szabó-Cseke Zoltán, Szuharevszki Mihály, Szunyoghy Viktória, Tamási Péter, Töttös Kata, Varju Krisztián, Vazavaza, Verebics Ágnes, Verebics Kati.
Az est alkalmával dr. Péter Csaba kihirdetette alapítványunk 2015. évi képzőművészeti pályázatának témáját, amely Boldog Özséb köré épül fel. Boldog Özséb látomása közösségépítő erejű, ennek művészi megfogalmazására hívja az alapítvány a művészeket.

Az előző évi kiállítások beszámolói itt találhatók:
http://rondellagaleria.blogspot.hu/2014/05/az-i-muveszet-esztergomert-adventi.html
http://rondellagaleria.blogspot.hu/2014/05/a-kiallitast-megnyitotta-dr.html

REANIMATIO

http://www.rtve.hu/index.php/component/k2/item/7661-reanimatio-kiallitasmegnyito
:eRror:rEA:

: eRror :

Ovidiusi levélolvasatok

Kétezer éve annak, hogy elhallgatták az okokat. Mert, amint írta, ismeretes mindenki előtt ez a balsors ... tudjátok, hogy esett. Tehát mindenki tudta, hogy miért kellett mennie, miért kellett egyik napról a másikra hajóra szállnia és elhagynia a Várost. Kétezer éve annak, hogy a kutatók ezeket az elhallgatott történéseket, mindenki által ismert okokat, próbálják utólagosan kikövetkeztetni félmondatokból, feltételezett történelmi helyzetekből, politikai szituációból. Hogy mi lehetett az a bűn - ami csak hiba volt, tévelyedés – ami ehhez a végzetes fordulathoz vezetett - amint írta, a Múzsák megszentelt hajléka leomlott - és végül elküldöttnek ítélték, abba a városba, ahol a történet szerint a nővér darabokra szelte fivérét; amint írta: itt egy könyv sincsen, s nem hallgat meg soha senki, mert aki érti szavam, errefele nem akad. Barbár itt ez a hely, s tele sok fene állati hanggal; és a latin szavakon ostoba géta röhög.Felmerült Iulia,  Livia, Agrippa Postumus neve, esetleg Corinnáé... bonyolult személyes, politikai és szerelmi érdekek, de vannak, aki magában a költőben látják bukásának okát, a miértekre adott megnyugtató választ: dekadens vagy megalkuvást nem tűrő személyiségében. Mert az utókort is nyugtalanítja a haragvóCaesar néma jelenléte a történetben, aki egy ember sorsát visszavonhatatlanul eldöntötte. A válaszok pedig mind erre a néma, megmásíthatatlan haragra kívánnak lehetséges magyarázatot nyújtani, mintha a magyarázatok valamiféle nyugvópontot jelentenének.

Valamiféle megnyugvást egy megújulni nem tudó emberi élet szemlélésekor, aki lassacskán elvesztette a reményt, hogy valaha visszatérhet minden a régi kerékvágásba. Amint írta, Ó, jaj, hát itthon vagyok én a szittya vidéken, és ez a föld, szomorú börtönöm, otthonom-e?; Néha dadogva keresgetek egy szót, egy nevet és nincs művelt fő, aki ily helyzetben kisegít. Szólni akarnék (szégyen, elismerem!) ámde beszélni már-már nem tudok, és szókat nem lelek én; És gyakran, mikor írok, erőt vesz rajtam a bánat, és könnyem hullik, szétmaszatolja betűm; Nincs kedvem, hogy a zord Egeket tömjénnel imádjam, jó szó ennyi csapás közt az eszembe se jut.

Pedig igazából sem Iulia, Livia, sem a Ceasar maga, sem az Ars, sem az örökösödés, de még Corinna sem magyarázhatja, lehet az igazi oka mindannak, ami történt.

 Az utókor következtet, vél, ítél, pedig töredékes tudásával csak néma szemlélője lehet egy száműzetésben véget ért életnek.

: rEAnimatio :

És mintha ez, az elszigeteltségről, a kifulladó alkotóerőről szerzett töredékes tudás, szépen lassan a génjeinkbe íródott volna, mintha mára mindenki pontosan értené, hogy mi is történt akkor, kétezer évvel ezelőtt a pontusi tenger városában, az Ister torkolatánál. Mintha ez az error, szükséges tévedése lett volna a természetnek, hogy mára a túlélés kerekedhessen felül, és a hibát, a tévedést felülírja egy másik program. Mintha a kétezer évvel ezelőtti történet a végéről kezdődne. Onnan, amikor magányban megíródik a mű, sok keserves tépelődés és vajúdás után elkészül az alkotás, a templomban összeáll a zenekar.

     Elmegy a levél.     Elküldik az sms-t, felkerül a poszt, jönnek a vendégek, a barátok. Létrejön egy közösség, amit nem érdek, hírnév, fizetés tart össze, hanem egy félmondatok nélkül is érthető igény, belső program.

Az alkotók is, akik a Rondella Galériában most jelen vannak, visszajáró vendégei a Kaleidoszkóp Ház kiállításainak. Vendégek, hiszen ha hívják őket, szívesen jönnek. Nem válogatás, tematikus tárlat tehát, hanem egy közösség reprezentánsai Reanimatio témára.

Itt van Gazdag Ági két kisméretű női portréja: finom, puha ecsetpászmákba bújtatott bestia, két szép női szerepet hordozó miniatűr probléma. Molnár Ágnes Éva Tribute sorozatának karakteres pink-, zöld- és gorillamaszkos utalásai, egyben önarckép parafrázisai; Fischer Judit kontextustól megfosztott tárgyai, lehelet finom színekben megfogalmazott, dobókockákból kidobott véletlenszerű emberi közössége.

Boros Mátyás 2011-es Esztétikus zöld sorozatának oda-vissza ízesülő asszociációi természet és épített környezet viszonylatában; Szűk Norbert neonsárgára futtatott menekülésvíziói; Brassai Gabi álomszerűesőerdejéből az újra- és újra visszatérő Nagy, kék elefánt – Pedig nem gondolok Rád!

A köztes állapot és tér viszonyai csendéletszerű levitációban bontakoznak ki Antal Balázs Magaslabdacímű printjén és Verebélyi Diána Modern barokk című festményén: lámpafény köré gyűlő leisure time monolit kavargásában.

A város, meleg barnákban alvó, félig zebrát álmodó, érkező motoszkálásban nyújtózik hosszúra Horváth Roland festményén. Ferencz Dániel pedig egymásra vetíti a városi formatoposzt: az épületek formáját, falát, tetejét: a kép önmaga is fallá válik, graffitit hordozó utcarészletté.  

A kép tárgyiasulásának átmeneti fázisai érzékelhetők Varju Krisztián Tegnapi kávé című festményén is, ahol a valóság egy darabja, egzakt realitásában, szimbólummá érő formai redukcióban válik láthatóvá.Maria Giovanna Ambrosone Aranylevelei (Foglie d’oro) pedig a hulló, lebegő, tárgy kimerevített és felmagasztalt pillanatai.

Kaci Simon Sacra conversazione újraértelmezése és Szuharevszki Mihály felnagyított, egyértelművonalakkal vázolt nexusai, a szakrális és profán kapcsolatok vizualizálását hívják elő. Verebics Kati három intim kollázs-etűdjében mitológiai hősnők alakjai a századforduló aktfotóinak szín- és formarendjével íródnak magánmitológiává: a pontos paraméterekkel vázolt belső szervek és az erőteljes festői gesztusok kíméletlen ellentmondásában.

Része még ennek a közösségnek, és a Reanimatio kiállításon részt vett: Andráskó Péter, Bakai Bence, efZámbó István, Fehér Dániel, Galyasi Géza Attila, Gép Zsuzsi, Őry Annamária, Penge Bariz, Simon Edina, Városi Gabriella, Volker Schubert.

Köszönet érte.

Szabó Ágnes

Esztergom, 2014.06.23.