2015. május 18., hétfő

"Gaál József 55" Pneuma Persona

(Pneuma Persona)

A bevezetőt Kovács Péter, papírrestaurátor tartotta.
A megnyitón a művész saját írását Ducsai Péter olvasta fel:

 "Tétován kezdd el, mert a bizonytalanságban találhatsz rá arra, amit most sem tudsz 

megfogalmazni. Most, mikor befejezettnek mondod azt, amit sohasem tudsz befejezni, és a 

befejezhetetlenség szépségében kapaszkodva bizonygatod, hogy ezt akartad. Akartad azt, amit 

a céltalan keresés közben találtál. Persze semmi sem céltalan, mert milyen szűk kereteken 

belül ténferegsz, csak a formákból akarsz egy arcot kihámozni. 

Kihámozni – milyen jól hangzik így, mintha lenne egy mag legbelül, amit biztosan tudsz, 

vagy legalábbis hiszel benne. Azért pakolsz egymásra ennyi egymást elfedő, kioltó réteget, 

hogy beburkold a magot, hogy a tisztaság egyöntetűségét elrejtsd.



Az esetlegességek halmozásával, a homály fátylával óvod azt, amit csak sejtesz, de ez a sejtés 

csak vágyakozás. A szétfoszló perszónák, a gesztikuláló maszkok csak a pillanat fintorai. A 

személyiségeknek tűnő formák szerepek, de már más, mint a megtanult séma, más, mint a 

hétköznapi álarc.

 A létszerepekről próbálsz beszélni, mikor önmagad akarod megtéveszteni, hamis perszóna 

héjakkal burkolód a pőreséged. Képzelt perszónáid okoznak sebeket, s mint Philoktétész, a 

külvilágtól rejtve, barlangi remeteként őrzöd beforratlanul. 

A látás által kívülre helyezed a belső képeket, de valójában ezek csak érzületek. A kívül 

létrejött kép már önálló, érzékeled a távolságot, ha valamit létrehozol és leválik rólad. A látás 

egyszerre elhagyás, elkülönülés önmagadtól, és újabb rátalálás.

Látásról beszélsz, letagadva a megérzések láncolatából kihámozott lényt, aki létrejötte után 

idegenként akar kapcsolatot teremteni, aki magára akarja vonni a tekintetet. Mindehhez kell, 

hogy távolodjon és közeledjen saját terében, abban a mozdulatlan mozgásban, a mélység 

nélküli távolságban. Mélység nélküli mélység mindez, mert bezárja a tekintetet önmagában, a 

nyílások kürtőjébe. 

Mit kezdhetsz a megtévesztő látszattal? Tehetetlenül szemléled teremtményedet idegenként. 

Nem valós alak mása, de tekintete, amit a szem gödrében csak érezhetsz, az csak a benned 

létrejött akarat, a látást megidéző akarat, ami káprázatként élteti azt a tekintetet. Megdermedt 

tekintet, saját tekintetünk a sötétség tükrében, ami valójában szakadék. 

Derengve, emlékezni fogsz arra a pillanatra, mikor kisgyermekként tükröződő arcmásod 

kezdted nézegetni. Esti órákban a széles padkára könyökölve a jégvirágos ablakot kapargatva 

bontottad ki az arcod. Arcvariánsokat alakítottál minden pillanatban. Végül csak az arcod 

maradt a maga pőreségében, mögötte az éjszaka – szurok feketével.

De nem a csillogó bitumen, mikor hasogatva csodáltad fényét, hanem a porral lepett felszíne, 

a fényt beszívó tompaságával. Ami lehangolóan málló, de áthatolhatatlan tömör, de nyúlós 

massza. Egyedül maradtál az arcoddal, és hosszasan, idegenül kezdted nézni. Szemedben 

fagyottan megjelent az a titok, amit örökké kell hordoznod, önmagad érthetetlensége a 

szorongató végtelenséggel, mindent elnyelő feketeséggel. 

Az arcok derengő fényben foszló hússá válnak, egy villanás alatt élesen kimetszenéd 

ecsetvonásaiddal. Azt érzed, a koponya csontüregei kitüremkednek az arcból, a villanás után 

nem merülnek el a mindent elnyelő sötétségben. A szemüreg csontkürtőjében már szinte nem 

is érzékeled a tekintetet. A szájüreg hasadékának görbületei már nem ajkak, hanem a bomló 

íny fodrai. Nem az élőt idézed meg, de a holtat sem, valóban a köztes lét világában vagy. A 

felismeréstől sokszor kétségbe esel, ilyenkor a sötétlő térben a táncoló ecsetnyomok a lágy 

hullámzás helyett szinte ideges és megtévedt rángássá válnak. A mély árkokat, amiket épp 

feloldottál, az illesztéseket, a rusztikus gödröket, amiket összeolvasztottál, most durva 

gesztussal szétzilálod. 

Éppen hogy megszülettél ebbe a zűrzavarba, és több mint negyven évig nem tudtad, hogy 

nem létezik az a forma, ami nyugtalanságodat lecsillapítaná. Azt sem tudtad, hogy nincs régi 

és új forma, és a zűrzavar sem rajtad kívül létezik. Önmagadon túl nem találsz semmit, 

mindened az, ami csak Rád vár legbelül. Egy pillanatba zsugorított megszámlálhatatlan 

impulzus. Egybegyúrt érzések bezáródó pörgése, elhiszed, hogy ez a gömb a letisztult 

univerzumod lesz. Mindez nem jelenti azt, hogy önnemzőként csak belső világod gyermekeit 

nevelgeted. 

Tudomásul kell venned, hogy nincs formája a művészetnek, ez nem jelenti azt, hogy nem 

táplálkozhatsz, csak annyit, hogy nincs kerékvágás. Egész életed ekörül a művészetnek 

nevezett valami körül telt, pedig tudod, hogy mindenki csak körülírhatatlan valamire 

használja, és azt hiszi, hogy általa birtokolhatja a megfogalmazhatatlan valamit. Kiváltságot, 

hogy beléphet egy szférába, hogy ráébredhet egy újabb világba. Pedig csak egyre mélyebbre 

ássa magát, egyre jobban befészkeli magát egy formulába. Éppen most, hogy megszülettél, 

észre sem vetted, hogy aggastyán vagy a nem tudás végtelenbe mutató bölcsességével. 

Összetevője inkább a semmi, inkább a zűrzavar. 

Ahogy Samuel Beckett mondta hatvanegy körül, valahogy így: olyan formát kell találnod, 

ami a kaotikusból táplálkozik, olyan formát, ami maga az összevisszaság. Olyat, ami eleve 

kudarc, teszem hozzá, mert most az új formák egymást kioltó káoszában csak azt 

bizonygatják, hogy minden logikus, hogy minden megfejthető. A kaotikusból eredő 

termékeny szorongás csak egzisztencialista mítosz, az érzéseket mégsem lehet az öröklétnek 

tartósítani, mintha az érzések is csak lelki divathullámok termékei lennének. A modernizmus 

óta mindenki zuhanást regisztrál a glóbuszon. Már a Föld magmájának közepén fortyogunk 

mi, negatív utópiát prófétálók. 

Mint Henri Michaux (ejtsd: ánri misó) Tahavi alteregója: aggastyánként születve a semmibe 

tartasz. A semmibe, mint mindenki. Beckett elfogadta a káoszt, mert valószínű, hogy 

kezdettől tudta, hogy az emberi lét sajátja."