Pilinszky 100: Magam vagyok az örökös magányban

 

Az Eurohíd Euro-Kisrégiós Fejlődést Elősegítő Közhasznú Alapítvány pályázata 2021-ben egy nagyon aktuális témában kerül kiírásra, mely nem más, mint a pandémia időszaka. Pilinszky János születésének századik évfordulója alkalmából Egy arckép alá című költeményének egy gondolatát ragadtuk ki, mely olyannyira meghatározó napjainkban is. Az egyedüllétet és haláltól való félelmet egyaránt érzékelteti az alkotás, amely valljuk be, most mindannyiunkat különösen foglalkoztat. - Magam vagyok az örökös magányban.

A vírus miatt bezártuk a múzeumokat, galériákat, veszélybe sodorta a művészeket, a művészettel foglalkozó alapítványokat. Világviszonylatban megviselt mindent és mindenkit, ez az embert próbáló körülmény. Sokat beszélünk gazdasági-, politikai-, egészségügyi problémákról, de keveset a művészetre és a kultúrára gyakorolt hatásáról, amely egyébként sem volt soha központi téma.

A művészet és a kultúra a múzeumokból, galériákból átkerült az online térbe. A művészetnek mindig van annyi ereje, hogy fennmaradjon, de sosem annyi, amely változást tud előidézni a társadalomban. Ugyanakkor sokat segíthet egyénileg a lelki fejlődésben, feltöltődésben, megerősödésben nem csak az alkotóknak, hanem a befogadó közönségnek is. Sokan gondolják azt, hogy sosem volt még ennyire nagy szükség a művészetre és a művészekre, mint ebben az időszakban.

Sok kérdés fogalmazódik meg bennünk. Mennyit változik most a világ és a művészetre milyen hatással van ez? Mi a szerepe az alkotásoknak a világjárvány idején? Mennyiben segíthet a művészet átvészelni a bezárt időszakot, az alkotóknak és a művészetkedvelő fogyasztóknak?

Ezekre kerestük a választ, a pályázatra beérkező alkotások üzenetén keresztül.

A beérkezett művek, ahogy minden évben sokfélék. Minden alkotót más ragadott meg a pályázati leírásból, azonban többen nem jutottak el a lényegig. A pályázati kiírás Pilinszky Jánost idézte, így kettős motivációt is biztosított a pályázók számára: a mottóban megfogalmazott kozmikus magány gondolatának és a jelen helyzetnek, a pandémia okozta változásoknak az összekapcsolását; a művészet és a művészek új szerepének értelmezését, valamint a befogadás megváltozott lehetőségeit és formáját. A zsűri főként arra összpontosított, hogy a megadott téma mennyire van jelen a pályázati művekben.

Balla András, Baksai József és Paál Anikó

 A szakmai zsűri tagjai voltak:

• Balla András fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja
• Baksai József festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja
• Paál Anikó irodalmár, irodalomtanár

2021-ben a pályázat nyertese Lisányi Endre: Tárlat zárt ajtók mögött című írása lett. Az online megtekinthető megnyitó alkalmával dr. Péter Csaba, az Eurohíd Alapítvány egyik alapítója adta át a Solva Glass Kft. által felajánlott egyedi tervezésű Kaleidoszkóp-díjat és az 50.000 Ft-os pénzdíjat Lisányi Endrének.

Az online megnyitó itt tekinthető meg:

Rendhagyó módon egy tudományos témájú, irodalmi igényességgel megírt esszé nyerte meg a pályázatot. Az írás egy nagyon érdekes ellentmondást is taglal, méghozzá azt, hogy a múzeumok bezárása online térbe helyezte át a művek megtekintésének lehetőségét. Bár élményben nem ugyanaz, ugyanakkor sokkal szélesebb közönség tekintheti meg virtuálisan a kiállításokat. Élményben nem ugyanaz, hiszen nem a valóságot látjuk, nem látjuk a képek textúráját, valódi színét és nem érezzük a festék illatát, Lisányi Endre szavaival élve mégis egy impulzus, egy szikra. Tehát a pandémiás helyzet egyszerre szűkíti és bővíti a lehetőségeket. Egyrészről elvett, másrészről adott nekünk valamit, méghozzá a műélvezet lehetőségét, hiszen minden tárlat, minden kiállítás mögött ott rejtőzködnek a művek és a művészek, még ha nem is láthatjuk őket a valóságban.

Lisányi Endre írása itt olvasható:

http://rondellagaleria.blogspot.com/2021/11/lisanyi-endre-tarlat-zart-ajtok-mogott.html

A szakmai zsűri a beérkezett képzőművészeti alkotások közül oklevéllel jutalmazta Árvay Zolta: Világmagány című grafikáját, valamint Sándor József Attila: A hal és én című két alkotásból álló kompozícióját. Mindkét alkotás a műtermi magányt helyezte előtérbe. Árvay Zolta a modell magányosságán keresztül, Sándor József Attila pedig az alkotó magányosságán keresztül közelítette meg a témát. Ez utóbbi képen megjelenik a hal, mint Krisztus ikonográfiai jelképe, az Isten felé fordulás, az élet végességének érzete. A súlyos, sötét színekkel megfestett kompozícióból mintegy kiemelkedik az alak, szinte túlvilági fehérséggel világító arca, a két világ között vergődő művész jelképeként. Árvay Zolta a hangsúlyt modelljére helyezte, az alak fejét a térdére helyezi, tartása ernyedt, magát megadva ül a semmiben, mögötte a kék bolygó, a Föld látható. Már nem a műteremben van, gondolatban szabadon jár a világegyetemben. Jelenti ez azt is, hogy a művészet felszabadít, kiszélesíti látókörünket, megjeleníti álmainkat.

Sándor József Attila: A hal és én

Árvay Zolta: Világmagány

A versek között kiemelkedő értéket képvisel Kutasi Károly: Karanténtemetés című verse:

karanténtemetés

a búcsúztatók

két métere egymástól

majdnem végtelen

Nagyon különleges volt Lichner Barbara: Árnyékvilág című videója, mely Platón barlangmítoszát juttathatja eszünkbe. Csak árnyakat látunk egy falon, nem a valóságot. Bemutatja a sok ember között magányos, arctalan, elmosódó körvonalú tömegember egyedüllétét.

Jankovics János László festőművész a humor eszközeit felhasználva próbálta kifejezni érzéseit a világjárvánnyal kapcsolatban. A magány című alkotása konkrétan egy, a karanténra figyelmeztető piros cédula, amellyel egy a világjárvány idején használt tárgyat emel művészeti alkotássá. Ugyanezt alkalmazta Homolya Gábor képzőművész is, Egy arckép alá című munkájában, ahol régi cigarettapapírt emelt be a kompozícióba.

Jankovics János László: A magány

Homolya Gábor: Egy arckép alá

A beérkezett művek között említésre méltó Csörgey-Turi Mária mozaikja Pilinszky János arcképével, ami ugyan nem a pályázati témát dolgozza fel, ugyanakkor egy nagyon nehéz műfaj az emberábrázolásban. Nagyon jól érzékelhető a mű szemlélése közben Pilinszky tekintete, személyisége és a kék szín használata elmélyíti a témát.

Csörgey-Turi Mária: Pilinszky

Zalubel István: Vesztőhely télen című festménye, bár egy Pilinszky vers által ihletett mű, megjelenik benne a halálfélelem. Látható a képen a vesztőhely vertikális feszültsége, a vörös vér színe, mindez gyönyörű struktúrákban ábrázolva.

Zalubel István: Vesztőhely télen

Sajnos minden pályázati alkotást a galéria szűkössége miatt nem tudunk kiállítani, így válogatnunk kellett a művek között. Mindenkinek köszönjük a részvételt és aki nem jutott most be a kiállításra, az se keseredjen el, hiszen nagyra értékeltük az érdeklődést és a sok munkát, minden alkotásban.

Kiállítók: Adorján Attila, Árvay Zolta, Bárány Terézia, Benkő Zsuzsanna, Benkőné Kovács Márta, Csizmadia Imre, Csóka László, Csörgey-Turi Mária, Deák Bernadett, Dr. Zsom Marianna, Ézsiás Gyöngyike, Ferenczi Gábor, Homolya Gábor, Jámbor Mihályi Mónika,  Jankovics János László, Koltai-Dietrich Gábor, Kónya Enikő, Koppány Attila, Kutasi Károly, Laukó Pál, Lichner Barbara, Lisányi Endre, Mécses Éva Hilda, Németh Árpád, Németh Géza, Olasz Ágnes, Pásztor János, Pölczman Péter, Rákos Éva, Sándor József Attila, Szabó Henrietta, Szilágyi-Jéger Teréz, Takács-Szarka Szilvia, Tamás Mária, Városi Gabriella, Végh Éva, Veres Ágota, Zalubel István

A kiállítás 2021. november 28-ig tekinthető meg a Rondella Galériában, 11:00-16:00 óra között. (Hétfői napok kivételével.)

A belépés ingyenes!

Mécses Éva Hilda, művészettörténész

A programok támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Nemzeti Együttműködési Alap, Miniszterelnökség, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Eurohíd Alapítvány, Kaleidoszkóp Ház, Spori Print Vincze Nyomda

 

 

 

 

Lisányi Endre: Tárlat zárt ajtók mögött

A Kaleidoszkóp-díjat dr. Péter Csaba adta át Lisányi Endrének

Az Eurohíd Alapítvány 2021-es pályázata a Pilinszky 100 évforduló kapcsán, a Magam vagyok az örökös magányban címet kapta, mivel jó ideje meghatározza életünket a pandémia és annak hatása. A pályázatot Lisányi Endre: Tárlat zárt ajtók mögött című írása nyerte, amely a világjárvány művészetre gyakorolt hatását taglalja.

 

Tárlat zárt ajtók mögött[1]

 

Múltév novemberében került sor két grafikus művész közös tárlatára, ami mindössze pár óráig volt megtekinthető, ugyanis másnap, a járványügyi intézkedések miatt, már nem fogadhatott látogatókat a galéria. 

Tárgyszerűen egyedül a bezárt ajtón függő plakát árult el valamit a művekről; a szöveg mellett egy-egy reprodukció tájékoztatott arról, hogy milyen elgondolás szerint dolgoznak a művészek és, hogy milyen lehet a kiállítás összképe és hangulata. 

A sajátos helyzet a kiállítás-plakátok mediális jelentőségére, a zárt ajtó előtt megtorpanó emberek látványa pedig a bezárt tárlatok és a közönség különös viszonyára hívja föl a figyelmünket.

 

 

Owen Hoppkins,[2] a Deezen online építészeti-design magazinban[3] arról elmélkedik, hogy a koronavírus járvány miatti látogatás-korlátozások és intézmény-bezárások sürgetővé teszik, hogy a múzeumok, galériák és általában a kulturális terek alternatív látogatás- és program-szolgáltatások után nézzenek.[4] A kialakult helyzetet elemezve, másokhoz hasonlóan, ő is hangsúlyozza az online elérhetőség jelentőségét, de e mellett utal a virtuális megtekintés többféle hátrányára is, majd azzal az oly sokszor hallható megállapítással zárja tanulmányát, hogy a múzeumoknak újra kell gondolniuk a néző és a bemutatott tárgy kapcsolatát.[5] (Zárójelben jegyezzük meg, hogy amikor a szerző a járvány kulturális életre gyakorolt elszigetelő és modifikáló hatásáról elmélkedik, valójában a múzeumok jelenkori funkciója és feladata régóta tárgyalt témáját görgeti tovább.) Írása nem is ezért figyelemfelkeltő, hanem mert bevezetőjében felidéz egy elgondolkodtató régebbi eseményt, nevezetesen, hogy 1939-ben, a várható bombatámadások miatt, kiürítették a londoni Nemzeti Galériát. A híres gyűjteményt egy távoli, védett helyre menekítették, aztán, amikor a körülményeket biztonságosabbnak ítélték, havonta egy festményt ismét kiállítottak. Mint Hoppkins írja, rendkívül nagy figyelem és érdeklődés kísérte ezeket a különös tárlatokat. 

Természetesen alapvetően más a világháborús helyzet, mint a jelenlegi, csupán az közös bennük, hogy a művek megszokott, közvetlen megtekintése egyik napról a másikra lehetetlenné vált. Esetünkben, a 2020. november 11-től érvényben lévő rendelkezések értelmében, a műveket magukba foglaló terekbe, biztonsági okok miatt, nem léphetünk be. 

Ám máris tegyünk különbséget az állandó, nagy múltú, történelmi távlatba helyezhető, tehát hosszabb ideje lényegileg változatlanul a közönség rendelkezésére álló (kanonizált) gyűjteményeket bemutató és a kifejezetten időszaki, főként kortárs kiállításokra szakosodott galériák között. A különbség nem csupán technikai, hanem – legalábbis a néző, a közönség felől szemlélve – mondhatni lélektani. Egy példával megvilágítva: másként tekintünk arra a bezárt dobozra, ami esetleg maga is remekmű, valamint tartalma hírneves és változatlan és másként arra, ami inkább olyasféle tárolóeszköz, aminek a tartalma folyton változik. A két esetben eltérő lesz a megtekintés lehetetlensége miatt érzett élmény-érzés jellege-minősége, ami tehát attól függően változik, hogy hol (miben), mit és milyen időtávon zárnak el előlünk. 

Felvetődik a kérdés, hogy valójában a látvány (a tartalom), vagy a megtekintés rituáléja, társasági-aktusa hiányzik jobban? Indokoltnak tűnik az a válasz, hogy van, amikor a látvány-tartalom, s van, amikor a társasági aktus, az a bizonyos ceremoniális rész, a fontosabb, illetve normál körülmények között a kettő összefonódva és egymásba játszva érvényesül. A hajdani londoni kiállítás arról győz meg bennünket, hogy a látogatási élmény legalább annyira fontos volt, mint a látni kívánt mű, ha nem fontosabb! Joggal feltételezhetjük, hogy a látogatók többsége nem a miatt az egy kép miatt ment el a galériába, hanem az újralátogatás lehetőségével élt örömmel! Ugyanakkor mégis szükséges volt valami odaillő műtárgy, amire a látogatás irányult, ha semmit nem mutattak volna be, akkor kevesebben, vagy senki sem ment volna el, de az is valószínű, hogy, amikor újra megtekinthetővé vált a teljes gyűjtemény, az sem váltott ki akkora lelkesedést és érdeklődést, mint a szükség szülte egy festményes tárlat.

 

 

Járványhelyzetben, tulajdonképpen a múltszázadi történet inverze képzelhető el. Minden alkotás a helyén maradhat, hiszen nincsenek veszélynek kitéve, de mivel az emberek egymást veszélyeztetik, ezért biztonsági okok miatt, mindig csak egy látogatót engednének be az épületbe. 

A nagyhírű, állandó műgyűjteményt őrző intézmény ajtaján belépő vendégnek, minden bizonnyal, először a nagy csend tűnne fel. (Na, nem mintha általában zajosak lennének a kiállítóterek, bár mostanában a régebbi tiszteletteljes múzeumi viselkedést és a jellegzetes fojtott suttogást lassanként felváltja egy másik viselkedés és a velejáró zsibongás, amit tulajdonképpen nevezhetünk egyszerűen kortárs zajnak is.) Ám a magányos látogató aligha kezdene el elmélkedni azon, hogy vajon a művek csendjét[6] hallja, vagy a kihalt terek némaságát érzékeli, mint ahogyan azon sem fog morfondírozni, hogy alkalmas lehet-e a pillanat arra, hogy meglesse, milyenek a művek, amikor „magukban” vannak, elrejtve a tömegek tekintete elől, hasonlóan a korai gyűjtemények darabjaihoz, amiket kizárólag privát megtekintésre szántak. (Persze az, hogy milyenek a művek elzártságukban, hasonló okok miatt marad talányos, mint Schrödinger macskájának állapota; a megfigyeléskor ugyanis eleve másként léteznek, mint teljes elszigeteltségük szuperpozíciójában.) 

Feltehetőleg a legtöbb érdeklődő, amikor végre zavartalanul kettesben lehet a művekkel, nagyon távolinak érezné azokat, vagy ellenkezőleg, túl közelinek. A szokatlan körülmények miatt nem találná a mérőpontot, amihez viszonyíthat mozgást, viselkedést, nem lelné a helyét, azaz a megfelelő távolságot és szerepet, azt a bizonyos megszokott-bevált látogatói attitűdöt, amibe régebben magától értetődő módon belehelyezkedett. 

Ezzel szemben az időszaki, kortárs kiállítások bemutatására szakosodott galériák terében a magányos megtekintéskor kevésbé bizonytalanodna el a néző, nem érezné magát annyira idegennek, mert más a csend és másféle az egyedüllét, tudniillik a hely – az egymást váltó jelenetek sorozatának színpada – jellegénél fogva a változatosságot és a sorrendiséget sugározza. A rövid ideig látható tárlatok lehetnek szenzációsak, korszakalkotók, de nincsenek rögzítve bemutatási helyükhöz, hanem csak „átutazó” vendégek egy tranzit-váróban, ahová a néző betérhet azzal a céllal, hogy megszemlélje a napjaink művészeti sokféleségéről szóló tarka képeskönyv egy fejezetét, amit majd követ egy másik, harmadik és így tovább. Egyszóval másféle időélménynek lesz részese. Ha rajta kívülálló okok miatt nem sikerül bejutnia, akkor ugyan bosszankodhat, hogy elszalasztotta a lehetőséget, de nem hibáztathatja magát, miért nem nézte meg mondjuk évekkel korábban, hiszen akkor még nem is volt megtekinthető. Igaz, azzal sem nyugtathatja magát, hogy, majd, esetleg évek múlva, megnézi, mert arra nincs garancia, hogy újra-ugyanúgy megrendezik, nem beszélve arról, hogy később ő sem lesz már ugyan az a látogató.

 

Mindeközben, a kiállításplakátok rendületlenül tájékoztatnak arról, hogy mi van a zárt ajtók mögött. 

A galériák aktuális kiállításairól tájékoztató plakátok megtekintés-mozzanatában az oly jól ismert, mindennapos, utcai kirakatnézegetés köszön vissza. 

A plakát- és kirakatnézegetés, az időtöltő hirdetés-böngészés afféle célirányos, kedvtelő, tájékozódó, szórakoztató elfoglaltság, amire akkor is sort kerítünk, ha nem áll szándékunkban közelebb kerülni a hirdetés tartalmához, illetve, ha a bolt, vagy, mint esetünkben a galéria, zárva van, tehát olyan sajátos cselekvésforma, ami nem igényel feltétlenül folytatást, mert önmagában teljes és befejezett. 

A megtorpanás és/vagy a rápillantás mellett a néző és a tartalom között húzódó határvonal át nem lépése teremti meg a szituáció egyedi értékét, értelmét és hangulatát: maradunk a határ innenső oldalán, de a felénk nyíló túlnani világ látványára kapcsolódik tekintetünk. Amit így kintről átélhetünk, azt odabent nem lenne lehetőségünk átélni, megtapasztalni, ennek megfelelően, amit a kiállításplakát nyújt az a kiállítástól eltérő művészettapasztalás. Éppen ez a lényege! Nem direkt a műről szól, hanem a mű létezéséről és „eseményéről.” Egy impulzus, egy szikra, amely talán még akkor is megmarad, ha sem a mű, sem a tárlat már nem rekonstruálható, de persze nem attól igazán érdekes, hogy csekélysége miatt túlélő-hírmondó maradhat, hanem ahogy saját nyelvére átírva összefoglalja, besűríti a kiállítási látnivalót. 

Tehát a kiállítás-plakát nem a tárgyat vagy egy történet mozzanatát dokumentáló, hanem a műveket másként befoglaló és eseményükbe keretezve közvetítő kép, ami képes másként beszélni leendő, időszerű és az elmúlt kiállításokról egyaránt. Joseph Kosuth írja, hogy: „minden művészetről szóló szöveg mögött egy műalkotás lehetősége rejlik.”[7] Márpedig a kiállításról hírt adó plakát, a maga nyelvén, a művészetről szól. Tulajdonképpen egyedül a kiállítás-plakát kapcsolódik kitartóan közvetlenül a kiállításon és az ott szereplő műveken túl a művészhez és a művészethez. Nem árucikket, hanem a képzőművészet jelenlétét, annak valóságát hirdeti. Éppen ezért más plakátoktól eltérően nem merül ki szerepe a közönség-tájékoztatásban és megjelenésének esztétikája nem pusztán alkalmazott-grafikai kérdés. Nem műalkotás, (bár akár az is lehet) de nem is olyan, mint a többi, fogyasztási terméket-eseményt népszerűsítő utcai plakáthírmondó. A kiállítási plakátok létező művészek, műveinek és tárlatainak speciális, (plakátnyi) kivonatai, afféle „művészetről szóló beszéd,” ami megerősít bennünket arról, hogy, a „dobozokban” tényleg van valami és ez a tartalom akkor is létezik, ha a közönség se virtuálisan, se valóságosan nem tekintheti meg.

---

[1] Az írás a „karantén miatt bezárt képzőművészeti kiállítások” témához kapcsolódik. Elsődleges célja a témafelvetés, – hogy ráirányítsa a figyelmet a kiállításplakátok unikális státuszára-szerepére, és a kiállítások megtekintésének metodikájára-pszichológiájára – nem pedig a téma részletes kifejtése. Megjelent az Agóra című irodalmi, művészeti, kritikai folyóiratban (2021, XV. éf. 1. sz.), valamint az Országút című művészeti lap internetes oldalán. (https://orszagut.com/cikk/tarlat-zart-ajtok-mogott. Utolsó letöltés: 2021. 04. 08.)

[2] Történész, építész, író, a Sir John Soane Múzeum kurátora.

[3] https://www.dezeen.com/2020/05/13/museums-rethink-coronavirus-opinion/ (Utolsó letöltés: 2020. 12. 20.)

[4] Amikor a szerző a járvány kulturális életre gyakorolt elszigetelő és modifikáló hatásáról elmélkedik, valójában a múzeumok jelenkori funkciója és feladata régóta tárgyalt témáját görgeti tovább.

[5] „So museums should use the present moment to rethink the […] relationship between object and viewer.” https://www.dezeen.com/2020/05/13/museums-rethink-coronavirus-opinion/ (Utolsó letöltés: 2020. 12. 20.)

[6] Utalás Maurice Blanchot: Az utolsó író halála című írására. Kalligram, 6, sz. 48-50.o.

[7] „Behind every text about art rests the possibility of an artwork.” Joshep Kosuth: The Play of the unsayable: A Preface and Ten Remarks on Art and Wittgenstein In: Joseph Kossuth, Freud, Wittgenstein and Musil. Ed. Leo Castelli, 2012, 22. o.

Olasz Ágnes: Emlékszel?

 

Olasz Ágnes fotográfus kiállítását nyitotta meg az Eurohíd Alapítvány 2021. október 1-jén, a Rondella Galériában. Az Emlékszel? című kiállításon Eifert János, Balogh Rudolf-díjas fotóművész mondott megnyitóbeszédet.

Eifert János és Olasz Ágnes

 

A zalai Szentliszlón élő Olasz Ágnes különös hangulatú fotói láttán, a nézőben sok személyes emlék kavarog. Nem véletlenül választotta a fotográfus az Emlékszel? címet a kiállatásnak, hiszen meg szeretné szólítani nézőit, szeretne velük közvetlen kapcsolatba lépni és a képeket végignézve, ez sikerül is neki. Olasz Ágnes művészetének különlegessége az érzelmesség. Hat a lélekre, nem lehet csak úgy elmenni ezek mellett a képek mellett, meg kell állni, át kell élni őket. A fotográfus a jelenben készíti képeit, mégis a múltat idézi fekete-fehér portréival, életképeivel. Olyan életképek ezek, melyek semmi különös tárgyi tartalmat nem hordoznak, pont a mindennapisága, egyszerűsége, természetessége adja meg azt a pluszt, amitől különlegessé válik. Hétköznapi jeleneteket láthatunk, mégis kilendít minket a hétköznapokból, emlékeinkbe merülünk a fotók láttán. Mindenkiben felsejlenek régi emlékek vidéken töltött napokról, régen elment rokonokról, barátokról. Azonban ez az érzelmeket kiváltó stílus egy kicsit sem nevezhető negédesnek. Erős kontrasztok és sötét színek uralják a képeket, nehezek, karakteresek, lényegre törőek. 

Olasz Ágnes kezdetben csak saját magának fotózott, megörökítette élete eseményeit. Később lett egy mestere Eifert János személyében, akinek segítségével kibontakozott, meg merte mutatni munkáit a közönség előtt is, egyre nagyobb sikerrel. Vidéken eltöltött gyermekkora, a szorgalmas, falusi kézműves emberek között eltöltött idő az, ami sikerre vihette ezeket a képeket. A kitartást, az alkotóerőt, a munkával szembeni alázatot, a szép látását tanulta meg tőlük. A falusi ember régen nem használt különleges anyagokat, csak azt, amit a természet adott. Olasz Ágnes is így tesz, abból dolgozik, amit maga körül lát. Fotóit saját környezetében készíti, saját életterét, saját élettörténéseit tárja elénk, ami nem lehet mesterkélt, nem lehet megrendezett. Spontán, egyszeri és megismételhetetlen. Képeinek középpontjában nem csak az emberi életek, sorsok állnak, hanem szívesen fényképezi az őt körülvevő természetet, a benne élő állatokat, növényeket. Eifert János fotóművész nagyon jól megfogalmazta, hogy az állatfotókon nem csupán szépen ábrázolt lovakat láthatunk, hanem szinte emberi karaktereket, kapcsolatokat, helyzeteket. Sokkal többet mondanak a képek a látványnál, mindegyik fotó mögött ott lebeg az élet egy filozofikus kérdése, amin el lehet gondolkodni. Valóban megszólítanak minket: Emlékszel?

A megnyitó videója itt tekinthető meg:

 A kiállításról készült zenés videó:

Szöveg és fotók: Mécses Éva Hilda művészettörténész

A kiállítás 2021. október 31-ig látogatható a Rondella Galériában, 11:00-16:00 óra között. (Hétfői napokon zárva vagyunk.)

A programok támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Nemzeti Együttműködési Alap, Miniszterelnökség, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Eurohíd Alapítvány, Kaleidoszkóp Ház, Spori Print Vincze Nyomda