Lisányi Endre: Tárlat zárt ajtók mögött

A Kaleidoszkóp-díjat dr. Péter Csaba adta át Lisányi Endrének

Az Eurohíd Alapítvány 2021-es pályázata a Pilinszky 100 évforduló kapcsán, a Magam vagyok az örökös magányban címet kapta, mivel jó ideje meghatározza életünket a pandémia és annak hatása. A pályázatot Lisányi Endre: Tárlat zárt ajtók mögött című írása nyerte, amely a világjárvány művészetre gyakorolt hatását taglalja.

 

Tárlat zárt ajtók mögött[1]

 

Múltév novemberében került sor két grafikus művész közös tárlatára, ami mindössze pár óráig volt megtekinthető, ugyanis másnap, a járványügyi intézkedések miatt, már nem fogadhatott látogatókat a galéria. 

Tárgyszerűen egyedül a bezárt ajtón függő plakát árult el valamit a művekről; a szöveg mellett egy-egy reprodukció tájékoztatott arról, hogy milyen elgondolás szerint dolgoznak a művészek és, hogy milyen lehet a kiállítás összképe és hangulata. 

A sajátos helyzet a kiállítás-plakátok mediális jelentőségére, a zárt ajtó előtt megtorpanó emberek látványa pedig a bezárt tárlatok és a közönség különös viszonyára hívja föl a figyelmünket.

 

 

Owen Hoppkins,[2] a Deezen online építészeti-design magazinban[3] arról elmélkedik, hogy a koronavírus járvány miatti látogatás-korlátozások és intézmény-bezárások sürgetővé teszik, hogy a múzeumok, galériák és általában a kulturális terek alternatív látogatás- és program-szolgáltatások után nézzenek.[4] A kialakult helyzetet elemezve, másokhoz hasonlóan, ő is hangsúlyozza az online elérhetőség jelentőségét, de e mellett utal a virtuális megtekintés többféle hátrányára is, majd azzal az oly sokszor hallható megállapítással zárja tanulmányát, hogy a múzeumoknak újra kell gondolniuk a néző és a bemutatott tárgy kapcsolatát.[5] (Zárójelben jegyezzük meg, hogy amikor a szerző a járvány kulturális életre gyakorolt elszigetelő és modifikáló hatásáról elmélkedik, valójában a múzeumok jelenkori funkciója és feladata régóta tárgyalt témáját görgeti tovább.) Írása nem is ezért figyelemfelkeltő, hanem mert bevezetőjében felidéz egy elgondolkodtató régebbi eseményt, nevezetesen, hogy 1939-ben, a várható bombatámadások miatt, kiürítették a londoni Nemzeti Galériát. A híres gyűjteményt egy távoli, védett helyre menekítették, aztán, amikor a körülményeket biztonságosabbnak ítélték, havonta egy festményt ismét kiállítottak. Mint Hoppkins írja, rendkívül nagy figyelem és érdeklődés kísérte ezeket a különös tárlatokat. 

Természetesen alapvetően más a világháborús helyzet, mint a jelenlegi, csupán az közös bennük, hogy a művek megszokott, közvetlen megtekintése egyik napról a másikra lehetetlenné vált. Esetünkben, a 2020. november 11-től érvényben lévő rendelkezések értelmében, a műveket magukba foglaló terekbe, biztonsági okok miatt, nem léphetünk be. 

Ám máris tegyünk különbséget az állandó, nagy múltú, történelmi távlatba helyezhető, tehát hosszabb ideje lényegileg változatlanul a közönség rendelkezésére álló (kanonizált) gyűjteményeket bemutató és a kifejezetten időszaki, főként kortárs kiállításokra szakosodott galériák között. A különbség nem csupán technikai, hanem – legalábbis a néző, a közönség felől szemlélve – mondhatni lélektani. Egy példával megvilágítva: másként tekintünk arra a bezárt dobozra, ami esetleg maga is remekmű, valamint tartalma hírneves és változatlan és másként arra, ami inkább olyasféle tárolóeszköz, aminek a tartalma folyton változik. A két esetben eltérő lesz a megtekintés lehetetlensége miatt érzett élmény-érzés jellege-minősége, ami tehát attól függően változik, hogy hol (miben), mit és milyen időtávon zárnak el előlünk. 

Felvetődik a kérdés, hogy valójában a látvány (a tartalom), vagy a megtekintés rituáléja, társasági-aktusa hiányzik jobban? Indokoltnak tűnik az a válasz, hogy van, amikor a látvány-tartalom, s van, amikor a társasági aktus, az a bizonyos ceremoniális rész, a fontosabb, illetve normál körülmények között a kettő összefonódva és egymásba játszva érvényesül. A hajdani londoni kiállítás arról győz meg bennünket, hogy a látogatási élmény legalább annyira fontos volt, mint a látni kívánt mű, ha nem fontosabb! Joggal feltételezhetjük, hogy a látogatók többsége nem a miatt az egy kép miatt ment el a galériába, hanem az újralátogatás lehetőségével élt örömmel! Ugyanakkor mégis szükséges volt valami odaillő műtárgy, amire a látogatás irányult, ha semmit nem mutattak volna be, akkor kevesebben, vagy senki sem ment volna el, de az is valószínű, hogy, amikor újra megtekinthetővé vált a teljes gyűjtemény, az sem váltott ki akkora lelkesedést és érdeklődést, mint a szükség szülte egy festményes tárlat.

 

 

Járványhelyzetben, tulajdonképpen a múltszázadi történet inverze képzelhető el. Minden alkotás a helyén maradhat, hiszen nincsenek veszélynek kitéve, de mivel az emberek egymást veszélyeztetik, ezért biztonsági okok miatt, mindig csak egy látogatót engednének be az épületbe. 

A nagyhírű, állandó műgyűjteményt őrző intézmény ajtaján belépő vendégnek, minden bizonnyal, először a nagy csend tűnne fel. (Na, nem mintha általában zajosak lennének a kiállítóterek, bár mostanában a régebbi tiszteletteljes múzeumi viselkedést és a jellegzetes fojtott suttogást lassanként felváltja egy másik viselkedés és a velejáró zsibongás, amit tulajdonképpen nevezhetünk egyszerűen kortárs zajnak is.) Ám a magányos látogató aligha kezdene el elmélkedni azon, hogy vajon a művek csendjét[6] hallja, vagy a kihalt terek némaságát érzékeli, mint ahogyan azon sem fog morfondírozni, hogy alkalmas lehet-e a pillanat arra, hogy meglesse, milyenek a művek, amikor „magukban” vannak, elrejtve a tömegek tekintete elől, hasonlóan a korai gyűjtemények darabjaihoz, amiket kizárólag privát megtekintésre szántak. (Persze az, hogy milyenek a művek elzártságukban, hasonló okok miatt marad talányos, mint Schrödinger macskájának állapota; a megfigyeléskor ugyanis eleve másként léteznek, mint teljes elszigeteltségük szuperpozíciójában.) 

Feltehetőleg a legtöbb érdeklődő, amikor végre zavartalanul kettesben lehet a művekkel, nagyon távolinak érezné azokat, vagy ellenkezőleg, túl közelinek. A szokatlan körülmények miatt nem találná a mérőpontot, amihez viszonyíthat mozgást, viselkedést, nem lelné a helyét, azaz a megfelelő távolságot és szerepet, azt a bizonyos megszokott-bevált látogatói attitűdöt, amibe régebben magától értetődő módon belehelyezkedett. 

Ezzel szemben az időszaki, kortárs kiállítások bemutatására szakosodott galériák terében a magányos megtekintéskor kevésbé bizonytalanodna el a néző, nem érezné magát annyira idegennek, mert más a csend és másféle az egyedüllét, tudniillik a hely – az egymást váltó jelenetek sorozatának színpada – jellegénél fogva a változatosságot és a sorrendiséget sugározza. A rövid ideig látható tárlatok lehetnek szenzációsak, korszakalkotók, de nincsenek rögzítve bemutatási helyükhöz, hanem csak „átutazó” vendégek egy tranzit-váróban, ahová a néző betérhet azzal a céllal, hogy megszemlélje a napjaink művészeti sokféleségéről szóló tarka képeskönyv egy fejezetét, amit majd követ egy másik, harmadik és így tovább. Egyszóval másféle időélménynek lesz részese. Ha rajta kívülálló okok miatt nem sikerül bejutnia, akkor ugyan bosszankodhat, hogy elszalasztotta a lehetőséget, de nem hibáztathatja magát, miért nem nézte meg mondjuk évekkel korábban, hiszen akkor még nem is volt megtekinthető. Igaz, azzal sem nyugtathatja magát, hogy, majd, esetleg évek múlva, megnézi, mert arra nincs garancia, hogy újra-ugyanúgy megrendezik, nem beszélve arról, hogy később ő sem lesz már ugyan az a látogató.

 

Mindeközben, a kiállításplakátok rendületlenül tájékoztatnak arról, hogy mi van a zárt ajtók mögött. 

A galériák aktuális kiállításairól tájékoztató plakátok megtekintés-mozzanatában az oly jól ismert, mindennapos, utcai kirakatnézegetés köszön vissza. 

A plakát- és kirakatnézegetés, az időtöltő hirdetés-böngészés afféle célirányos, kedvtelő, tájékozódó, szórakoztató elfoglaltság, amire akkor is sort kerítünk, ha nem áll szándékunkban közelebb kerülni a hirdetés tartalmához, illetve, ha a bolt, vagy, mint esetünkben a galéria, zárva van, tehát olyan sajátos cselekvésforma, ami nem igényel feltétlenül folytatást, mert önmagában teljes és befejezett. 

A megtorpanás és/vagy a rápillantás mellett a néző és a tartalom között húzódó határvonal át nem lépése teremti meg a szituáció egyedi értékét, értelmét és hangulatát: maradunk a határ innenső oldalán, de a felénk nyíló túlnani világ látványára kapcsolódik tekintetünk. Amit így kintről átélhetünk, azt odabent nem lenne lehetőségünk átélni, megtapasztalni, ennek megfelelően, amit a kiállításplakát nyújt az a kiállítástól eltérő művészettapasztalás. Éppen ez a lényege! Nem direkt a műről szól, hanem a mű létezéséről és „eseményéről.” Egy impulzus, egy szikra, amely talán még akkor is megmarad, ha sem a mű, sem a tárlat már nem rekonstruálható, de persze nem attól igazán érdekes, hogy csekélysége miatt túlélő-hírmondó maradhat, hanem ahogy saját nyelvére átírva összefoglalja, besűríti a kiállítási látnivalót. 

Tehát a kiállítás-plakát nem a tárgyat vagy egy történet mozzanatát dokumentáló, hanem a műveket másként befoglaló és eseményükbe keretezve közvetítő kép, ami képes másként beszélni leendő, időszerű és az elmúlt kiállításokról egyaránt. Joseph Kosuth írja, hogy: „minden művészetről szóló szöveg mögött egy műalkotás lehetősége rejlik.”[7] Márpedig a kiállításról hírt adó plakát, a maga nyelvén, a művészetről szól. Tulajdonképpen egyedül a kiállítás-plakát kapcsolódik kitartóan közvetlenül a kiállításon és az ott szereplő műveken túl a művészhez és a művészethez. Nem árucikket, hanem a képzőművészet jelenlétét, annak valóságát hirdeti. Éppen ezért más plakátoktól eltérően nem merül ki szerepe a közönség-tájékoztatásban és megjelenésének esztétikája nem pusztán alkalmazott-grafikai kérdés. Nem műalkotás, (bár akár az is lehet) de nem is olyan, mint a többi, fogyasztási terméket-eseményt népszerűsítő utcai plakáthírmondó. A kiállítási plakátok létező művészek, műveinek és tárlatainak speciális, (plakátnyi) kivonatai, afféle „művészetről szóló beszéd,” ami megerősít bennünket arról, hogy, a „dobozokban” tényleg van valami és ez a tartalom akkor is létezik, ha a közönség se virtuálisan, se valóságosan nem tekintheti meg.

---

[1] Az írás a „karantén miatt bezárt képzőművészeti kiállítások” témához kapcsolódik. Elsődleges célja a témafelvetés, – hogy ráirányítsa a figyelmet a kiállításplakátok unikális státuszára-szerepére, és a kiállítások megtekintésének metodikájára-pszichológiájára – nem pedig a téma részletes kifejtése. Megjelent az Agóra című irodalmi, művészeti, kritikai folyóiratban (2021, XV. éf. 1. sz.), valamint az Országút című művészeti lap internetes oldalán. (https://orszagut.com/cikk/tarlat-zart-ajtok-mogott. Utolsó letöltés: 2021. 04. 08.)

[2] Történész, építész, író, a Sir John Soane Múzeum kurátora.

[3] https://www.dezeen.com/2020/05/13/museums-rethink-coronavirus-opinion/ (Utolsó letöltés: 2020. 12. 20.)

[4] Amikor a szerző a járvány kulturális életre gyakorolt elszigetelő és modifikáló hatásáról elmélkedik, valójában a múzeumok jelenkori funkciója és feladata régóta tárgyalt témáját görgeti tovább.

[5] „So museums should use the present moment to rethink the […] relationship between object and viewer.” https://www.dezeen.com/2020/05/13/museums-rethink-coronavirus-opinion/ (Utolsó letöltés: 2020. 12. 20.)

[6] Utalás Maurice Blanchot: Az utolsó író halála című írására. Kalligram, 6, sz. 48-50.o.

[7] „Behind every text about art rests the possibility of an artwork.” Joshep Kosuth: The Play of the unsayable: A Preface and Ten Remarks on Art and Wittgenstein In: Joseph Kossuth, Freud, Wittgenstein and Musil. Ed. Leo Castelli, 2012, 22. o.

Olasz Ágnes: Emlékszel?

 

Olasz Ágnes fotográfus kiállítását nyitotta meg az Eurohíd Alapítvány 2021. október 1-jén, a Rondella Galériában. Az Emlékszel? című kiállításon Eifert János, Balogh Rudolf-díjas fotóművész mondott megnyitóbeszédet.

Eifert János és Olasz Ágnes

 

A zalai Szentliszlón élő Olasz Ágnes különös hangulatú fotói láttán, a nézőben sok személyes emlék kavarog. Nem véletlenül választotta a fotográfus az Emlékszel? címet a kiállatásnak, hiszen meg szeretné szólítani nézőit, szeretne velük közvetlen kapcsolatba lépni és a képeket végignézve, ez sikerül is neki. Olasz Ágnes művészetének különlegessége az érzelmesség. Hat a lélekre, nem lehet csak úgy elmenni ezek mellett a képek mellett, meg kell állni, át kell élni őket. A fotográfus a jelenben készíti képeit, mégis a múltat idézi fekete-fehér portréival, életképeivel. Olyan életképek ezek, melyek semmi különös tárgyi tartalmat nem hordoznak, pont a mindennapisága, egyszerűsége, természetessége adja meg azt a pluszt, amitől különlegessé válik. Hétköznapi jeleneteket láthatunk, mégis kilendít minket a hétköznapokból, emlékeinkbe merülünk a fotók láttán. Mindenkiben felsejlenek régi emlékek vidéken töltött napokról, régen elment rokonokról, barátokról. Azonban ez az érzelmeket kiváltó stílus egy kicsit sem nevezhető negédesnek. Erős kontrasztok és sötét színek uralják a képeket, nehezek, karakteresek, lényegre törőek. 

Olasz Ágnes kezdetben csak saját magának fotózott, megörökítette élete eseményeit. Később lett egy mestere Eifert János személyében, akinek segítségével kibontakozott, meg merte mutatni munkáit a közönség előtt is, egyre nagyobb sikerrel. Vidéken eltöltött gyermekkora, a szorgalmas, falusi kézműves emberek között eltöltött idő az, ami sikerre vihette ezeket a képeket. A kitartást, az alkotóerőt, a munkával szembeni alázatot, a szép látását tanulta meg tőlük. A falusi ember régen nem használt különleges anyagokat, csak azt, amit a természet adott. Olasz Ágnes is így tesz, abból dolgozik, amit maga körül lát. Fotóit saját környezetében készíti, saját életterét, saját élettörténéseit tárja elénk, ami nem lehet mesterkélt, nem lehet megrendezett. Spontán, egyszeri és megismételhetetlen. Képeinek középpontjában nem csak az emberi életek, sorsok állnak, hanem szívesen fényképezi az őt körülvevő természetet, a benne élő állatokat, növényeket. Eifert János fotóművész nagyon jól megfogalmazta, hogy az állatfotókon nem csupán szépen ábrázolt lovakat láthatunk, hanem szinte emberi karaktereket, kapcsolatokat, helyzeteket. Sokkal többet mondanak a képek a látványnál, mindegyik fotó mögött ott lebeg az élet egy filozofikus kérdése, amin el lehet gondolkodni. Valóban megszólítanak minket: Emlékszel?

A megnyitó videója itt tekinthető meg:

 A kiállításról készült zenés videó:

Szöveg és fotók: Mécses Éva Hilda művészettörténész

A kiállítás 2021. október 31-ig látogatható a Rondella Galériában, 11:00-16:00 óra között. (Hétfői napokon zárva vagyunk.)

A programok támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Nemzeti Együttműködési Alap, Miniszterelnökség, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Eurohíd Alapítvány, Kaleidoszkóp Ház, Spori Print Vincze Nyomda

 

 

Laukó Pál, Németh Árpád, Németh Géza, Orvos András: A valóság másik arca

2021 szeptemberében négy festőművész mutatkozik be a Rondella Galériában, akik a budapesti Artézi Galéria művészei közül kerültek ki: Laukó Pál, Németh Árpád, Németh Géza és Orvos András. A kiállítást Adorján Attila fotográfus nyitotta meg:

Az Artézi Galéria alapítója, Németh Géza már kiállított a Rondella Galéria Áthallások című csoportos tárlatán, Orvos Andrással együtt. Németh Árpád váci festőművésznek pedig egy nagyon sikeres önálló kiállítása is volt nálunk, Kötés címmel. A valóság másik arca, egyben Németh Géza képsorozatának címe is. A valóságot visszaadása nem mindig abban a formában történik, ahogyan azt a szemünkkel látjuk. Minden ember másként érzékeli a valóságot, de a művészek különösképpen. Mindig az válik belőle fontossá, amit az alkotó láttatni akar. A fotóművészet a valóságból, a tárgyi világból dolgozik, mégsem a valóság egészét ábrázolja, hanem kiragadja annak egy részletét, a fotós lencséjén keresztül. A festészetben teljesen másképpen működik ez, hiszen a valóság sokkal szabadabb átértelmezését teszi lehetővé. A 19. század közepétől a festők tudatosan igyekeztek eltérni a természet szolgai követésétől, a művészet szabadságának szellemében. Amikor a valóság másik arcáról beszélünk, a látott valóságot értelmezzük át. De ez mögött az átértelmezés mögött mindig áll valaki, méghozzá az emberi lélek, a művész maga. Ehhez szükséges bizonyos esztétikai látásmód is, ami mindenkiben másként alakul ki. Ezért is lehetséges, hogy annyira különbözőek az alkotások, attól függően, hogyan formálja át a művész az általa észlelt valóságot, másként jeleníti meg, másképpen teszi azt láthatóvá. Hogy a művész valósága megegyezik-e a néző valóságával? Erre a válasz egyértelműen nem. Ugyanakkor a művész részéről megengedhető az, hogy a néző a saját valóságaként értelmezze és vigye magával a látványt és a képek hangulatát. 

 

A tárlatról készült videó:

 

A kiállításhoz készült katalógus itt tekinthető meg, amely tartalmazza az alábbi szövegben érintett alkotásokat:

http://online.anyflip.com/ymkwt/ufeg/mobile/index.html

Laukó Pál a valóságot geometrikus formákra csupaszítja, a látvány szerkezetére összpontosít. Képeit négyzetek és háromszögek tagolják, amelyeket hol megerősít, hol csak jelzésszerűen mutat meg. Képein nagy szerepe van a feszültségnek, amit az egyenes vonalak sokaságán kívül a színek kontrasztjával is hangsúlyoz. A vonalak, színek, árnyalatok és formák alakítják a képet olyan valósággá, amelyet a néző is értelmezni tud. Vízpart című képén a kék és a sárga szín uralja a képteret. Első ránézésre érzékelhető a víz kékje anélkül, hogy a címet elolvasnánk. A sárga és barna színek a vízpart homokját idézik elénk. Az egymást fedő festékrétegek érzékeltetik, hogy a felület nem sík, hanem vannak mélységei. Vízpart II. című munkáján a lemenő nap aranyló sárgája tűnik fel a horizonton, mely a víz kékjében úszó hatalmas halforma pikkelyein is megcsillan. Ha jól megnézzük, ez a geometrikus felosztás nagyon is harmonikus, egyensúlyban van a fény és az árnyék, a kék és a sárga árnyalatok, a mélység és a magasság. Az Alkonyat című képen az ég kékje sejlik fel a lemenő nap vörösének töredékei között. A képsíkon megjelenő, visszatérő minták utalnak ennek folyamatosságára, végtelenségére, a természet színeinek változására, az örök körforgásra. 

 

 

Laukó Pál festőművész

Németh Árpád rajztanárként sok tanítvánnyal dolgozott együtt, tanította őket sajátos látásmódján keresztül. Nem hagyja el teljesen a figurális ábrázolást, nagyon is egyértelművé teszi, mit szeretne ábrázolni. Jól bánik a színekkel, amelyekkel ki tudja fejezni érzéseit. Képei hangulatokat sejtető, harmonikus kompozíciók. Expresszíven, gyorsan fest, ugyanakkor törekszik arra, hogy a képeknek struktúrát adjon, gyűrt papírral, homokkal, vagy éppen gipszréteggel. Gyűrve I. című képét a vékony papírrétegek mellett többszínű, egymást fedő vékony festékrétegek teszik légiessé, álomszerűvé. Úgy tűnik, hogy az alakzatok egy világos térben lebegnek. A sötét tömbök között erőteljesen megjelenik a fény, ami a gyűrt papíralakzatot is körülfogja. A Gyűrve II. című kép már egy sötét tónusú alkotás, szemünk előtt, mintha egy éjszakai városkép bontakozna ki fényeivel, sejtelmes árnyaival. Nem tudhatjuk, mi rejtőzik a sötét árnyak mögött. A házak kapualjai, ablakai sötétek, de a lámpák fényei bevilágítják a házak falait. A képfelületen lévő gyűrt papír textúrája egészen finommá teszi a fényeket, pókhálószerűen szórja szét. A kép felénél kivehető egy horizontális vonal, amely alatt, mintha vízfelületen tükröződne a városkép. Megjelenik a víz sötétkékje és a fények is tompulnak. 

 

Németh Árpád festőművész

 

Németh Géza építészmérnökként végzett, ami meg is látszik képei pontos, precíz kidolgozottságában. Valahol benne rejtőzik a mérnöki munka pontossága, a formák felismerése. Egy építész mindig a természettel összhangban dolgozik, tervez, ezért is használja szeretettel a természet, a föld színeit. Barnák, sárgák, szürkék jellemzik képeit, kiegészülve az ég és a víz kék árnyalataival. A képek természeti erőket jelenítenek meg, az eróziós folyamatok munkáját, a szél, a nap és a víz hosszan tartó tevékenységét. Az Asóka kereke pont ezt a gondolatot testesíti meg: Hogyan változik a világ az idő előrehaladtával? Ez a kerék azonban mozdulatlan, egy építészeti struktúra tartja állandóságban. A repedezett homlokzat az idő múlására enged következtetni, arra int minket, hogy az időt nem lehet visszafordítani. Az építészeti elemek, a fém és a kő is a múló idő martalékai lesznek, ami ma védelmet ad számunkra, azt holnap visszaveszi tőlünk a természet. A Víz alatt című kép egy olyan világot tár elénk, amit a hétköznapi ember nem láthat, hiszen a víz alatti világ rejtve van a szemünk elől. Alámerülve azonban szembesülünk a víz romboló hatásával, a vízbe kerülő növények elbomlanak, majd azok táplálják az újonnan növekvő növényzetet. Az élet körforgása ez. A képen a víz csendes, állandónak látszik, a háttérben azonban a természet dolgozik. Jól kiragadja a festő a természetben felrejlő geometrikus alakzatok formáját, például a nádszálak csőszerű képződményét. 

 

Németh Géza festőművész

 

Orvos András szintén a természetből dolgozik, növényeket, virágokat, virágszirmokat, leveleket használ képei modelljéül, azokat azonban leegyszerűsíti. Az egyszerű formákhoz élénk, tiszta színeket használ. Az élénkzöld, a vörös, a sárga nagyon dekoratívvá teszi képeit, elemi erővel hatnak. Megpróbálja redukálni nem csak a formákat, de a színeket is. Osztott rózsa című képén, mint egy kirakós játékban jelenik meg a növényi motívum. A nézőnek szinte kedve támad továbbcsúsztatni a képkockákat, hogy aztán összeállítsa a rózsa képét. Ugyanakkor nem jelent gondot a szemnek ez a felosztottság, az egyszerű formák gondolatban segítenek összerakni az egész képet. Talán ebben rejlik Orvos András művészetének titka, amivel ennyire jól tudja láttatni azt, amit kifejezni szeretne. A vörös virág című kép sem mutatja teljes egészében a virágot, csak a közepét láthatjuk, azonban kihangsúlyozza rajta a növény azon részleteit, amelyeket csak közelről szemlélve vehetünk észre: ilyen az erezet, a virágszirmok lágy fodrozódása, a levélfonák eltérő színe. Nem kell látnunk egészben a virágot ahhoz, hogy a jól ismert részleteket meglátva képzeletünkben is megjelenjen a növény. 

 

Orvos András festőművész

 

Jól látható a kiállítás anyagában, mennyire más a művészek valósága és mennyire más a mi valóságunk akkor, amikor a képeiket nézzük. A lényeg, hogy élményt adnak, hangulatot adnak, hogy el tudunk merengeni egy-egy kép felett és az már jelzi, hogy nem egy felszínes dologgal találkoztunk, hanem a mélyen ott rejlő gondolatisággal, a valóság másik arcával. 

 

A kiállítás 2021. szeptember 26-ig tekinthető meg, 11:00-16:00 óra között. (Hétfő kivételével.)

 

A kiállítás támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Nemzeti Együttműködési Alap, Miniszterelnökség, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Eurohíd Alapítvány, Kaleidoszkóp Ház, Spori Print Vincze Nyomda

 

 

Mécses Éva Hilda művészettörténész 

 

Fotók: Lőrincze Géza, Mécses Éva Hilda