Fogadják szeretettel Lisányi Endre esztéta, képzőművész sorait, melyet a megnyitón mondott el a közönségnek:
A Rondella Alkotókör megalakulása előtt és mostanában is nemegyszer előfordult, hogy egyéb kiállításokon a tagok közül többen együtt szerepeltek, vagy úgy, mint most: csatlakoztak hozzájuk körön kívüli, meghívott alkotók is.
Természetesen ez nem szokatlan, csupán azért említem meg, mert jól mutatja, hogy ma már egy képzőművészeti csoporthoz tartozás nem feltétlenül jelent szigorú-merev elvi és gyakorlati elkötelezettséget. Tehát napjainkban egy alkotókör többnyire nem azzal a céllal jön létre, hogy a hasonló képzőművészeti elveket valló, vagy valamilyen ábrázolásmódot helyesnek gondoló képzőművészeket összefogja.
Néhány kivételtől eltekintve, az ilyesféle csoportokat inkább a technikai sokszínűség és a stíluskavalkád jellemzi, de, ha történetesen van is valamilyen elfogadott, egyezményes szemléletük-alapelvük, annak határain belül megannyi egyéni megoldás, értelmezés és technika-használat érvényesülhet, amik között olyan nagy különbségek mutatkozhatnak, hogy a közös elvi pont már nem feltétlenül látszik világosan.
Mindebből következik, hogy elsősorban és lényegében a sokféleség határozza meg az összképet, amit – ahogy ezt a rondellások már tudják – szívesen hasonlítok egy sajátos installációhoz.
Fölvetődik az a jogos kérdés, hogy a közönség vajon miként érzékeli ezt a fajta látnivalót? Mit jelent-sugall-mutat számára egy ilyen, vagy ennél sokkal vegyesebb tárlat műcsoportja?
Azt nem feltételezhetjük, hogy a látogatók egyaránt szakértői a figurális és absztrakt festészetnek, a grafikai és textilmunkáknak, a plasztikai alkotásoknak, a fotográfiáknak, illetve, hogy jártasak a jelenkori művészeti tendenciák, lehetőségek és megoldások szövevényes világában, hogy aztán ennek az ismeretnek a birtokában tanulmányozzák és értékeljék az egyes műveket és a tárlat egészét.
Ez nem is lehet elvárás, már csak azért sem, mert olyannyira sok minden tartozhat ide, hogy jóformán lehetetlen mindezt egészében figyelemmel kísérni és fejben tartani. Na, meg arról se feledkezzünk meg, hogy a közönség képzőművészethez való viszonya más ma, mint mondjuk régebbi korokban volt. Például manapság nincsenek számára praktikus-érvényes, értékelési fogódzók, iránymutatók és határmegjelölések.
Így aztán, amit elsősorban tapasztalni fog, az éppen az imént említett stílus- és technikai változatosság lesz, és – tegyük hozzá – gyakran önmagában ez az egyetlen, ami a csoportos kiállításokon világosan megfogalmazódhat számára.
Más közelítésben mindez úgy hangzik, hogy: minden képzőművész a maga átgondolt, vagy csak véletlenszerűen-esetlegen kialakított művészetfelfogását képviselő művel állhat elő, de nem feltétlenül szükséges semmilyen alkotói koncepció-prekoncepció a művek létrehozásához, sem a sikeres szerepléshez.
Persze, ha nézőpontot váltunk, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a technikai-tematikai megkötések nélküli, tarka-barka, csoportos tárlatoknak az a szerepe és értéke, hogy, az egyéni megoldások-újítások-látásmódok-variációk bemutatásával bizonyosfajta bepillantást biztosítson a jelenkori képzőművészetbe, hogy érzékeltesse a közönséggel, milyen vizuális kifejezés-lehetőségeket társíthatnak közlendőjükhöz a mai képzőművészek és, hogy a különféle egyéni stílus- és technikai megoldásoknak milyen alkalmi vonzatai, aktualitásai lehetnek.
Itt említsük meg, hogy mindennek egyik velejárója az lesz, hogy a felhasznált vizuális médiumok és festészeti technikák közti különbségek kissé elmosódnak, óhatatlanul átszínezve a műveket.
Gondoljunk csak bele! A tekintet egy elektrográfiai munkáról egy olaj-akril festményre, aztán a következő pillanatban egy grafikai munkára, onnan tovább egy analóg/digitális fotóra, és így tovább, vándorol majd vissza, egyetlen közös kiállításon belül. Azaz egy alkotás nem a hasonló technikával készült alkotások, hanem a lényegileg különböző ábrázolással készült munkák közegében értelmeződik és a kiállítás okán azokhoz kapcsolódik. Ennek eredményeként, ha egybenézzük a műveket, (az összkép) olybá tűnhet, hogy egyetlen többszerzős, többé-kevésbé véletlenszerű mixed média alkotást képeznek, de hasonlíthatjuk environment-hez, egy adott környezet, esetünkben ennek az irodaházi tárgyalóteremnek a művészi szándékú „berendezéséhez” is, na persze ez utóbbit meg felfoghatjuk egyfajta installációként … úgy látszik nehéz ettől a fogalomtól eltávolodni.
Tisztelt Közönség!
Adorján Attila, Árvay Zolta, ef Zámbó István, Farkas Noémi, Garay-Nagy Norbert, Haász Ágnes, Jankovics János, Lichner Barbara, Magyar János, Mécses Éva Hilda, Sándor József Attila, Temesi Attila, Zalubel István és Lisányi Endre munkáit láthatják.
Bátran állíthatom, hogy a látnivaló felettébb érdekes, sőt szórakoztató, ugyanakkor tanulságos is egyben. Ahogy mondani szokták, mindenki megtalálhatja a hozzá legközelebb álló, neki tetsző munkát, az pedig már egy következő kérdés, hogy mikor mennyiben és milyen esetben mérvadók a műveket értékelő egyéni ízlésítéletek.
Ezzel ajánlom szíves figyelmükbe a Rondella Alkotókör és meghívott barátaik Úton című gondolatébresztő kiállítását!
A kiállítás 2022. április 29-ig tekinthető meg a Moha Házban (1143 Budapest, Gizella utca 42-44.). A teremben más program is lehet nap közben, így érdemes előtte telefonon egyeztetni: 06-1-323-1011
